- Részletek
- Kategória: Márkot olvasva
"A párhuzamos evangéliumi helyekből tudjuk, hogy ennél azért hosszabban játszódott le a történet – és ez rámutat a meghívás és elhívás közötti különbségre is."
Márk evangelista nem pszichologizál. Nem próbálja megmagyarázni, Jézus miért csak János elfogása, „átadatása” után, és miért Galileában hirdette először az örömhírt. Talán a lenézett galileaiak még fogékonyabbak, szabadabbak voltak, mint a szokások és törvények által jobban satuba szorított, erősebb felügyelet alatt élő júdeaiak? Csak találgathatunk. Az evangelista nem részletezi a meghívás és tanítvánnyá válás folyamatát sem. Egyszerűen leírja: „Amikor Jézus a Galileai-tó partján járt, látta, hogy Simon és testvére, András - halászok lévén - épp hálót vetnek a vízbe. Jézus ezt mondta nekik: „Gyertek, kövessetek, és emberek halászává teszlek benneteket.” Rögtön otthagyták hálójukat és követték. Alig ment valamivel tovább, megpillantotta Jakabot, Zebedeus fiát és testvérét, Jánost, amint a hálót szedték rendbe a bárkában. Őket is mindjárt meghívta. Erre otthagyták apjukat Zebedeust, halászlegényeivel a bárkában, és a nyomába szegődtek.” (Mk 1.16-20)
A párhuzamos evangéliumi helyekből tudjuk, hogy ennél azért hosszabban játszódott le a történet – és ez rámutat a meghívás és elhívás közötti különbségre is. János szerint először Keresztelő János tesz tanúságot két tanítványának, akik közül az egyik András, Simon (Péter) testvére: „Íme, az Isten Báránya!” (Jn 1, 36) Erre azok elkezdik követni Jézust, aki ezt észreveszi, majd egy rövid párbeszéd után meghívja őket magához. Ott is maradnak nála aznap. Másnap András találkozik testvérével, Simonnal, és most már ő tesz tanúságot: „Megtaláltuk a Messiást, azaz a Fölkentet!” (Jn 1, 41) Így áll előttünk a tanúságtételek és tanúságtevők sora, amely a Kinyilatkoztatás kezdetéig megy vissza, és folytatódik előre egészen az idők végéig.
Sok követője van Jézusnak, és még sok is lesz, aki bekapcsolódik a tanúságtételeknek ebbe a láncolatába. Illik ide Jézus mondása: „Sokan vannak a meghívottak” – hiszen Ő tulajdonképpen mindenkit hív Isten királyságába – de a teljes megértéshez figyelnünk kell a folytatásra is: „de kevesen a választottak” (Mt 22, 14). Hiszen Jézus körül időnként annyian tolongtak, hogy még enni sem tudott tőlük! Ők mind meghívottak voltak, de nem mind kiválasztottak. Jézus segítette őket, meggyógyította és az igaz élet útjára vezette őket. Keletkezhet azonban egy pillanat, amikor hirtelen megváltozik a kapcsolat minősége. Ezt legjobban ezt a gazdag ifjúval való párbeszédnél figyelhetjük meg: „Jézus ránézett és megkedvelte. „Valami hiányzik még belőled - mondta neki. - Menj, add el, amid van, oszd szét a szegények közt, és így kincsed lesz az égben, aztán gyere és kövess engem!” (Mk 10.21) Jézus „ránéz” – ahogy csak Isten nézhet és láthat bennünket -, és „megkedveli” őt. És mert „megkedveli”, elhívja, kiválasztja őt a tanítványai közé.
Ugyanez történik a galileai tónál. Jézus „megkedveli” ezeket az egyszerű halászokat, kiválasztja őket a sokaságból, hogy az ő tanítványai legyenek. De nem a semmibe hívja őket, és nem feladat és küldetés nélkül teszi. Épp ellenkezőleg! Megmutatja nekik, hogy valódi természetük csak az Istentől való elhívásban bontakozhat ki teljesen. Mindaz amit eddig tettek – halászok voltak -, csupán árnyéka, ha úgy tetszik, a történelmi helyzet „kényszere” volt életükben. Ide születtek, ezt tanulták, ebből éltek. De most Jézus kiragadja őket a meghívás által ebből a „történelmi kényszerből”, hogy szabad döntésük, igenjük árán beléphessenek a „szabadság tökéletes törvényébe” és világába: „Gyertek, kövessetek, és emberek halászává teszlek benneteket.”
Nem tudjuk, hány embert hívott meg Jézus kezdetben, de tudjuk, hogy voltak, akik visszautasították hívását, miként a gazdag ifjú is. Azt is tudjuk, hogy voltak, akik maguk ajánlkoztak, de a Messiás – ismerve valódi természetüket -, figyelmeztette őket, jól gondolják meg, mire vállalkoznak. „Akkor odalépett hozzá egy írástudó és azt mondta neki: „Mester, követlek téged, bárhová mégy is.” Jézus így válaszolt: „A rókáknak van vackuk, az ég madarainak fészkük, de az Emberfiának nincs hova fejét lehajtania.” (Mt 8, 19-20) És azt is tudjuk, hogy volt, akit Jézus a legbelsőbb tanítványi körébe választott, és mégis árulója lett, pedig Krisztus figyelmeztette: „Az Emberfia elmegy ugyan, amint meg van róla írva, de jaj annak az embernek, aki elárulja az Emberfiát. Jobb lett volna neki, ha meg sem születik.” (Mk 14, 21)
Márk a hangsúlyt azonban most azokra helyezi, akiket Jézus elhívott, akik meghallgatták hívását és – nem titkolva bukásaikat sem -, „mindenüket otthagyva követték Őt”. Ezek küldetést kaptak és szolgálatot Istentől, és ráadásul örök életet…
Sípos (S) Gyula
- Részletek
- Kategória: Márkot olvasva
Jézus nyilvános m?ködése kezdetén már szavaival ámulatba ejti az embereket:
„Betértek Kafarnaumba. Itt szombaton mindjárt elment a zsinagógába és tanított. Tanításával ámulatba ejtett mindenkit, mert úgy tanított, mint akinek hatalma van, nem úgy, mint az írástudók.” (Mk 1, 21-22) Mit jelent az, hogy „úgy tanított, mint akinek hatalma van”?
Azt tudjuk, hogy a Szentírás szerint az els? emberpár hatalmat kapott az egész Föld felett. „Isten megáldotta ?ket, Isten szólt hozzájuk: „Legyetek termékenyek, szaporodjatok, töltsétek be a földet és vonjátok uralmatok alá. Uralkodjatok a tenger halai, az ég madarai és minden állat fölött, amely a földön mozog.” (Ter 1, 28) Ezt a hatalmat meger?sítette azzal is, hogy az embernek adta a „megnevezés” lehet?ségét. „Az Úristen megteremtette még a földb?l a mez? minden állatát, s az ég minden madarát. Az emberhez vezette ?ket, hogy lássa, milyen nevet ad nekik. Az lett a nevük, amit az ember adott nekik.” (Ter 2, 19) Az ember szavai tehát hordozták ezt az Istent?l jöv? hatalmat - nevet adott, és ezzel uralmat gyakorolt a többi él?lény felett -, de nem önmagáért vagy a hatalom és birtoklás szeretetéért, hanem azért, hogy „?rizze és m?velje” a reá bízottakat, mint a „jó pásztor”.
A b?nbeesés után azonban megváltozott a helyzet. A „kígyó” a saját uralma alá vonta az embert, és használja annak képességeit. Így bár az ember uralma megmaradt a többi él? fölött, ez átokként (is) m?ködik. (Ez az oka a mai természetpusztításnak is. Csak az ember képes tudatosan és kitartóan és megismétl?d?en befolyásolni, s így segíteni vagy rombolni a teremtett világot, erre a földi él?világ többi része nem képes.) Az önz? ember ugyanis nem tartja tiszteletben sem a többi él? jogait, sem saját eredeti hivatását. A „vádoló” lelke m?ködik benne, aki mindig önmagát akarja felmagasztalni, tekintet nélkül a többiekre.
Elfelejtkeztünk Istenr?l, ezért nem vagyunk tudatában szavaink és tetteink súlyának sem. Fecsegünk, eljelentéktelenítve, kiüresítve szavainkat és mondanivalónkat. Okoskodunk, sz?rszálhasogatunk és maszatolunk szavainkkal, feledve azok súlyát. Így okozunk mérhetetlen károkat, sebeket ejtve egymáson is. Nem véletlenül mondta Jézus: „Így beszéljetek inkább: az igen igen, a nem nem. Ami ezenfelül van, a gonosztól való.” (Mt 5, 37)
Jézus Krisztus a megtestesült Ige, a tökéletesen kimondott Szó. ? az új Ádám, aki visszahelyezi a szavakat az eredeti jelent?ségükbe. Ez nem azt jelenti, hogy nem beszélget, nem nevet és „csak fontos dolgokról” szól. Azt jelenti, hogy akármir?l beszél, azt egyenesen, tisztán, értékének megfelel?en mondja ki. Ezért nevetése egyben Isten örömét is kifejezi, ige-magyarázata az Ige bölcsességéb?l fakad, szavai pedig a Szentlélek erejével járják át hallgatóit. Ha démonoknak parancsol, akkor valóban a „hatalom szavát” mondja ki, Isten jelenlétében és egyértelm?en. Ez a hatalom pedig int vagy buzdít, épít vagy rombol, de mindig annak érdekében, akihez szól. Ha kell, keményen beszél, felfedve a kemény szívek titkait, hátha visszalágyulnak Istenhez. Ha kell, simogat, hiszen ? az, aki „a megroppant nádat nem töri le, a pislákoló mécsbelet nem oltja el, míg gy?zelemre nem viszi az igazságot.” (Iz 42, 3; Mt 12, 20)
A szavak hatalma máig nem változott. A reklámok és ideológiák mindent elködösít? szavai éppúgy hatalmat hordoznak, mint a szentek kijelentései. Tulajdonképpen nem tagadhatjuk, hogy a gonosz is képes „ámulatba ejteni” minket. Az újkor diktátorai megmutatták, hogy a szavak erejével egész nemzeteket lehet tartósan félrevezetni. Jézus szavai hozzájuk képest dísztelenek, egyszer?ek. Mégis, az egyedül valóságos, örökkétartó hatalom áll mögöttük: Isten hatalma. Mindazok, akik hallgatnak e szóra, befogadják annak igazságát, ebb?l a hatalomból részesülnek. „Boldogok a szelídek, mert ?k öröklik a földet. Boldogok, akik éhezik és szomjazzák az igazságot, mert egészen eltelnek vele. Boldogok a tiszta szív?ek, mert meglátják az Istent…” (Mt 5, 5-8)
Sípos (S) Gyula
- Részletek
- Kategória: Márkot olvasva
„A zsinagógájukban volt egy tisztátalan lélektől megszállt ember. Ez rögtön ilyeneket kiabált:
„Mi közünk egymáshoz, názáreti Jézus! A vesztünkre jöttél? Tudom, ki vagy: Az Isten Szentje.” Jézus ráparancsolt, így szólva: „Hallgass és menj ki belőle!” A tisztátalan lélek erre össze-vissza rángatta az embert, aztán nagy kiabálás közepette kiment belőle. Mindnyájan elcsodálkoztak. „Ki ez? - kérdezgették vitatkozva egymástól. Tanítása egészen új, s akkora a hatalma, hogy még a tisztátalan lelkeknek is tud parancsolni, s azok engedelmeskednek is neki.” (Mk 1, 23-27)
A tisztátalan lélek nem azért tisztátalan, mert amit mond, az mind hazugság. Tudjuk jól, hogy amikor Jézust a pusztában megkísérti a sátán, a csábításhoz a Szentírás – önmagában igaz - szavait használja. Itt pedig azt látjuk, hogy épp a tisztátalan lélek az, aki megvallja Jézus Messiás voltát. Ő mégis ráparancsolt: Hallgass, és menj ki belőle! (Ez a hallgatás nagy parancsa, amit újra és újra elmond Krisztus, a meggyógyított és megszabadított embereknek éppúgy, mint tanítványainak is.)
Nem mindegy ugyanis, hogy ki és milyen szándékkal mondja ki még az igaz szavakat is. Jézus egy helyen így fejezi ki ennek lényegét: „A test világa a szem. Ha szemed ép, egész tested világos. De ha a szemed rossz, egész testedre sötétség borul. Ha tehát a világosság, amely benned van, sötétség, mekkora lesz maga a sötétség?” (Mt 6, 22-23) Isten világító szava is sötétség, ha sötét szándék áll mögötte. Jézus ezt a „szándék-etikát” a legradikálisabb módon tanította – hogy az embert kiragadhassa a külső törvények mindenkit egyforma satuba szorító öleléséből Isten gyermekeinek szabadságára. Ezért így oktatta tanítványait: „Hallottátok a parancsot: Ne törj házasságot. Én pedig azt mondom nektek, hogy aki bűnös vággyal asszonyra néz, szívében már házasságtörést követett el vele. Ezért ha jobb szemed megbotránkoztat, vájd ki és dobd el! Inkább egy tagod vesszen oda, mintsem az egész tested a kárhozatra jusson. Ha jobb kezed visz bűnbe, vágd le és dobd el! Inkább egy tagod vesszen oda, mintsem az egész tested pokolba kerüljön.” (Mt 5, 27-30) Pál apostol ezt ismétli Tituszhoz írt levelében: „A tisztának minden tiszta, a tisztátalannak és a hitetlennek pedig semmi sem tiszta, mert romlott az értelmük és a lelkiismeretük.” (Tit 1, 15)
A tisztátalan lélek beszéde tehát nem azért tisztátalan, mert szavával hazudik, hanem mert egész élete hazugságon – Isten uralmának tagadásán - alapuló, megromlott élet. Bármit tesz és mond, azzal a bűnbe visz, annak vége pedig a halál.
A tisztátalan léleknek még az igaz szavai mögött is gonosz vágyak és gonosz tettek húzódnak meg. Akit ilyen tisztátalan lélek tart fogságában, az még amikor megtehetné, akkor sem tud a jó mellett dönteni, mert ilyenkor a démon átveszi az értelme, érzelmei, vágyai, akarata, vagy akár egész személyisége felett az uralmat, hogy a jótól eltéríthesse. Az ilyen ember megmenekülésének egyedüli módja, ha Jézus megszabadítja őt ebből a rabságból (és milyen nagy szükségünk lenne erre nekünk is!) – mint ahogy itt meg is teszi.
Jézus nem engedi meg, hogy a gonosz lélek vallja meg Őt Messiásnak, mert tudja, hogy annak célja csak a zavarkeltés és a kísértő vágyak felindítása. Nem akarja, hogy az emberek a maguk hamis messiásképét vetítsék rá, és azt keressék benne, amit Ő nem akar betölteni. Inkább ki akarja szabadítani népét az előzetes véleményeik és elvárásaik fogságából – amibe épp evilág fejedelme börtönözte őket -, hogy tanítása és tettei alapján higgyenek neki. Ezért parancsol rá a démonra: hallgass, és menj ki belőle!
Ha Jézus csak azért parancsolt volna rá, hogy egy kényelmetlen beszélgetést elkerülhessen, a gonosz nem távozott volna. Ha csak azért parancsolt volna rá, mert az félremagyarázza küldetését – hiszen az ördögök vesztét önmaguk okozták, Jézus pedig nem az ő elítélésükért, hanem az emberek megmentéséért jött – a gonosz nem ment volna ki. De Jézus nem önmagáért beszél és nem hatalmának mutogatása vezérli! (Ezt a kísértést már legyőzte, amikor elutasította a sátánt a pusztában, hogy leereszkedjen a templom ormáról.) Jézus értünk, emberekért jött – azért is, akit ott és akkor megszabadított, és mindazokért, akiket a tisztátalan lélek akkor és azóta is megzavarni igyekszik. Minket szeret, értünk vállalta a szenvedést – és a szeretetetnek ezt az izzó, fénylő erejét nem bírta elviselni a gonosz! Ez tör robbanásszerűen felé a szavakban: hallgass, és menj ki belőle! A szeretetnek, az önátadásnak ez a hatalmas, a szemlélők számára is ismeretlen ereje, a Szentlélek ereje készteti mindmáig csodálkozásra az embereket: „Ki ez? - kérdezgették vitatkozva egymástól. Tanítása egészen új, s akkora a hatalma, hogy még a tisztátalan lelkeknek is tud parancsolni, s azok engedelmeskednek is neki.”
Sípos (S) Gyula
- Részletek
- Kategória: Márkot olvasva
Márk evangelista Jézus nyilvános m?ködésének kezdetén úgy mutatja be a Messiást, mint aki a saját jogán – a saját nevében - tesz csodát, gyógyít és szabadít – „hamarosan elterjedt a híre Galilea egész vidékén” (Mk 1, 28).
A kafarnaumi zsinagógában még a gonosz lélek is megvallja azt, hogy ? az „Isten Szentje”. Ugyanez történik napnyugta után, „amikor beesteledett, odahordták hozzá a betegeket és a gonosz lélekt?l megszállottakat. Az egész város az ajtó elé gyülekezett. Sok beteget meggyógyított különféle betegségekb?l, és sok ördögöt ki?zött, de nem engedte ?ket szóhoz jutni, mert tudták, hogy kicsoda.” (Mk 1, 32-34) Bár fizikailag egyre sötétebb lesz, Isten világossága egyre jobban világít. Pál apostol ezzel kapcsolatban a Teremtés könyvére utal (Ter 1, 3), amikor Jézus munkájáról így beszél: „Isten ugyanis, aki azt mondta: „A sötétségb?l támadjon világosság”, a mi szívünket is megvilágosította, hogy Isten dics?ségének ismerete (Jézus) Krisztus arcán felragyogjon nekünk.” (2Kor 4, 6)
János apostol az Istenben lév? életet nevezi világosságnak (Jn 1, 4) és azt mondja: „Az üzenet, amelyet t?le hallottunk és nektek hirdetünk, ez: Az Isten világosság, és nincs benne semmi sötétség.” (1Jn 1, 5) Ez a világosság Isten ereje és bölcsessége, amely Jézus Krisztusban nyilvánvalóvá válik, ahogy azt el?re megírták: „Mert a bölcsesség mozgékonyabb, mint bármi, ami mozog, tisztaságánál fogva mindenen áthatol. Hiszen Isten erejének lehelete és a Mindenható dics?ségének tiszta kicsordulása; ezért nem érheti soha semmi folt. Az örök világosság kisugárzása, és az Isten m?ködésének tiszta tükre és jóságának képmása.” (Bölcs 7.24-26) Jézus Krisztus „az Isten m?ködésének tiszta tükre és jóságának képmása”, világosságához nem férhet semmi sötétség. Többek között ezért nem engedi meg Jézus, hogy a sötétség akarja kijelenteni ?t.
A két esemény – a kafarnaumi zsinagógában történtek és az esti gyógyítás – között azonban történik még egy esemény, amely szinte jelentéktelennek t?nik a többihez viszonyítva. Egy id?s asszonyt „elhagy a láz” – ez még akkor sem t?nik nagy csodának, ha tudjuk, hogy akkor még nem volt lázcsillapító pirula, hiszen a vizes borogatás és más, a gyógyulást el?segít? módszerek nyilván akkor is ismertek voltak. Az evangelista – aki kés?bb nem kényeztet el minket a nagy és csodás gyógyulások részletezésével – most mégis szükségesnek tartja, hogy pontosan leírja: „A zsinagógából Jakabbal és Jánossal együtt egyenesen Simon és András házába ment. Simon anyósa lázas betegen feküdt. Ezt azonnal elmondták Jézusnak. Odament hát hozzá, s kézen fogva fölsegítette. Erre megsz?nt a láza, és szolgált nekik.” (Mk 1, 29-31)
Ez a bens?séges jelenet egy család életét mutatja nekünk, ahol közbenjárnak egymásért és szolgálnak egymásnak az emberek. Jézus részese ennek a családnak, ahogy ? maga mondja: „Ezek az én anyám és testvéreim! Aki teljesíti az Isten akaratát, az az én testvérem, n?vérem és anyám.” (Mk 3, 33-35) Isten családja vagyunk, az ? házanépe! És ebben a családban az a természetes és normális, hogy az emberek testvérként szeretik egymást, közbenjárnak egymásért és szolgálnak egymás felé. Simon szól Jézusnak az anyósa miatt – és ezzel „megszüntet” minden anyósviccet -, mert hiszi, hogy az Úr meggyógyíthatja. Jézus szolgál, ahogyan Isten országában mindig a nagyobb szolgál a kisebb felé. (Végs? soron a legnagyobb, az Isten felénk, életet adva és fenntartva azt bennünk…) De ez a szolgálat nem egyirányú, hanem kölcsönös. Az asszony – miután fölsegítették – maga is szolgált feléjük. Milyen csodálatos együttm?ködés és harmónia. Milyen békés pillanat két kimerít? nyilvános szolgálat között: a barátok békés vacsorája és beszélgetése a terített asztalnál. Beteljesedik Izajás jövendölése: „Nem a nap szolgál majd neked nappali fénnyel, és nem a holdfény ragyog neked, mert az Úr lesz örökké tartó világosságod, Istened lesz a fényességed. A napod nem nyugszik le soha, sem a holdad meg nem fogyatkozik, mert az Úr lesz örökké tartó világosságod, és véget érnek a gyász napjai.” (Iz 60, 19 20)
Sípos (S) Gyula
- Részletek
- Kategória: Márkot olvasva
Lehet-e többet mondani az imádság fontosságáról és erejéről, mint amit Márk egy mondatban összefoglal? Már bemutatta, milyen hatalmas munkát végzett Jézus...
Reggeltől estig prédikál, gyógyít, késő éjszakáig az emberekkel foglalkozik. Erejét azonban nem a pihenésből vagy a jó ételekből meríti. Hanem: „Hajnal tájban, amikor még sötét volt, Jézus elindult, és kiment egy elhagyatott helyre imádkozni.” (Mk 1, 35) Jézus is az imádságon keresztül kapja az erőt és a megvilágosítást. Később, amikor a tanítványok nem tudják kiűzni a néma és süket lelket – pedig Jézustól felhatalmazást kaptak rá! – ezt mondja nekik: „Ez a fajta nem megy ki másként, csak imádság és böjt hatására”. (Mk 9, 29) Hiába az elhívás, hiába a felkenés, ha az erő, a Szentlélek ereje nincs meg, kudarcba fulladhat a küldetés. Jézus körüljárt „erővel és hatalommal” és mindenkivel jót tett. Ezt adja tovább a tanítványoknak is. Az apostolokra a Szentlélek ereje száll le, és így képesek tanúságot tenni az egész világon. Pál apostol egyenesen azt írja, hogy „nem merek ugyanis beszélni, csak arról, amit Krisztus vitt végbe általam szóval és tettel a pogányok megtérítésére, jelek és csodák hatásával és a Szentlélek erejével.” (Róm 15,18) Timóteust pedig arra biztatja, hogy „őrizd meg a rád bízott kincset a Szentlélek erejével, aki bennünk lakik.” (2Tim 1,14)
Ez az erő azonban nem öncélú, hanem mindannyian szolgálatra kaptuk. Jézus következetesen és radikálisan elutasít mindent, amit az erő által magának szerezhetne. Nem kell neki a „sztárok” által annyira igényelt ismertség és népszerűség sem. Sőt, még arról sem akar önmagában, egyedül dönteni, hogy mit tegyen a továbbiakban. Imádkozik, mert semmi mást sem akar tenni, csak amit az Atyánál lát, amit az Atya tesz. (Jn. 5. fej.) Ahogy a tanítványainak mondja: „Mert nem azért szálltam alá a mennyből, hogy a magam akaratát tegyem meg, hanem annak akaratát, aki küldött.” (Jn 6, 38)
Jézus küldetése is lépésenként bontakozott ki. Most szolgálatában a tanítás kerül a középpontba, Isten országának, a Mennyek királysága Örömhírének meghirdetése. Tanúságtétel az Atya mellett: „hiszen azért jöttem ki”. A tanítványok emberileg gondolkoznak, emberi megfontolásokkal, ezért sokszor nem értik Jézust. Számukra kézenfekvő lenne, hogy ott maradjanak, hiszen ott a sok ember. Talán szeretnének egy kicsit sütkérezni az emberek szeretetében. Talán a szolgálat buzgósága hajtja őket, hiszen az emberek is azért gyűltek köréjük, hogy problémáikra megoldást leljenek. (Milyen ismerős: nem miattunk kell itt maradni - á dehogy, ügyesen eltitkoljuk mi a szívünk valódi vágyait – hanem az emberek miatt, hiszen mindenki téged keres!)
A tanítványok valószínűleg rengeteg érvet tudtak volna felhozni a maradás mellett - de az emberi szempontok végül félrevinnék a küldetést. Az Atya akaratából táplálkozó Jézus azonban jobban tudja, mit kell tenni.
„Simon és társai utána mentek, hogy megkeressék. Amikor megtalálták, ezt mondták neki: „Mindenki téged keres.” De ő így válaszolt: „Menjünk máshová, a szomszédos helységekbe, hogy ott is hirdessem az evangéliumot, hiszen azért jöttem ki.” S bejárta egész Galileát, tanított a zsinagógákban, és ördögöket ûzött ki.” (Mk 1, 36-39)
Jézus körüljárt, az Atya pedig jelekkel és csodákkal, erővel és hatalommal igazolta, valóban Ő a „szerelmetes Fiú”, a Küldött, aki tökéletesen beteljesíti a küldetést. „Hiszen azért jöttem ki.”
Sípos (S) Gyula