- Részletek
- Kategória: Márkot olvasva
Mi Isten akarata? Nem olyan könnyű ezt kitalálni. Már Izajás így figyelmeztet:
„Hiszen az én gondolataim nem a ti gondolataitok, és az én útjaim nem a ti útjaitok - mondja az Úr. Igen, amennyivel magasabb az ég a földnél, annyival magasabbak az én útjaim a ti útjaitoknál, az én gondolataim - a ti gondolataitoknál." (Iz 55, 8-9) Könnyen eltévedhetünk és könnyen olyan gondolatokat tulajdoníthatunk Istennek, amit Ő soha nem gondolt. Júdás is azt hitte, hogy ő jobban tudja, hogy mi Jézus valódi akarata, mint maga a Messiás. Sőt, azt gondolta, rákényszerítheti Jézust arra, hogy kimutassa a „valódi énjét”, ami természetesen megegyezett Júdás titkos vágyaival és hamis istenképével. De Istent nem lehet kényszeríteni semmire. Sőt, éppen fordítva: Isten szava eljön közénk – és ez a Szó, Ige lett testté Jézus Krisztusban – és ezt a szót meghallva, megértve és ennek engedelmeskedve élhetünk csak teljes életet. „Amint az eső és a hó lehull az égből, és nem tér oda vissza, hanem megöntözi a földet, és termővé, gyümölcsözővé teszi, hogy magot adjon a magvetőnek és kenyeret az éhezőnek, éppen úgy lesz a szavammal is, amely ajkamról fakad. Nem tér vissza hozzám eredménytelenül, hanem végbeviszi akaratomat, és eléri, amiért küldtem.” (Iz 55, 10-11)
Értetlenül bolyongunk a világban, félreértve Isten természetét és akaratát. A betegségeket Isten büntetésének vesszük, a természeti csapásokat pedig a haragja jelének. Miért is ne lehetnének azok? Hiszen mi is szoktunk büntetni! És a Szentírás maga is világosan beszél az ítéletről és a büntetésről, sőt maga Jézus is figyelmeztet minket ennek valóságára. De helyesen gondolkodunk-e mi erről, vagy csak saját kis hamis isteneinket dédelgetjük a szívünkben?
Mielőtt elvesznénk a spekulációkban, érdemes visszagondolni Isten eredeti tervére és akaratára az Édenben, ahol Ő együtt járt az emberrel, és ahol nem volt sem betegség, sem halál, sem természeti katasztrófa. Mindez a Tőle való elszakítottsággal, a bűnnel és a gonosz lélek uralmával lépett be az életünkbe. Amikor Jézus eljött, meghirdette az Örömhírt – amelynek lényege az, hogy Isten és ember újra együtt élhet -, ezzel együtt meghirdette a szabadulást a betegségek átkától is. Jól mutatja hatalmát az egyik legrettenetesebb és akkor gyógyíthatatlan betegség, a lepra feletti győzelme. „Egy leprás jött hozzá, térdre borult előtte, s így kérte: „Ha akarod, megtisztíthatsz.” Jézusnak megesett rajta a szíve, kinyújtotta kezét, és így szólt hozzá: „Akarom, tisztulj meg!” Erre rögtön elmúlt a leprája, és megtisztult.” (Mk 1, 40-42)
A leprát nem véletlenül nevezték bélpoklosságnak. Mintha valóban a pokol hatalma lenne az úr az emberen, és ennek következményei nyilvánvalóak: a test teljes szétesése, szétrohadása. Ilyen poklosságban szenved most az egész világunk. Szétesése, a „tagok” elhalása és leválása szinte elkerülhetetlennek látszik, ugyanúgy, mint Márk idejében a Római birodalomban. Amikor minden bűn szabad, amikor az erény nevetség tárgya, amikor mindannyian ebben a pokoli „szétszóratásban” élünk, mit tehetünk?
Csodálatos ennek a beteg és kitaszított embernek a bátorsága, aki nem törődve tilalmakkal, konvenciókkal, a megkövezés veszélyével, saját félelemeivel, oda mer menni Jézus elé, hogy térdre borulva kérje őt: Ha akarod, megtisztíthatsz!
Nem kételkedhetünk az Örömhír valóságában, hiszen ezért íratott meg! Jézusnak ma is megesik a szíve rajtunk, akik elé térdelünk önmagunkért és másokért. Ma is kinyújtja a kezét, hogy jelek és csodák történjenek, igazolva Őt. Ma is kimondja: akarom, tisztulj meg!
Ahol Isten és ember újra együtt jár, ott minden megtörténhet! Csak nehogy úgy viselkedjünk, ahogy ez a leprás viselkedett utána, veszélybe sodorva ezzel Jézus küldetését!
Sípos (S) Gyula
- Részletek
- Kategória: Márkot olvasva
Az Úr mondott valamit, hogy az úgy jó. De akik hallgatták, jobban tudták, hogy mi a jó…
Sajnos, milyen gyakran fordul elő ez a történelemben és a mi életünkben is! Már Lucifer is jobban tudta, hogyan kellene a Világegyetemet kormányozni, mint az Úr. Amikor Jézus eljött közénk ugyanez játszódott le. Közvetlen tanítványai is jobban akarták tudni, hogy mit kell tenni, mint Jézus. Péter apostol megfeddi a Messiást, amikor az az Emberfiára váró szenvedésről beszél. „Péter félrevonta, és szemrehányást tett neki ezekkel a szavakkal: „Isten mentsen, Uram! Ilyesmi nem történhet veled.” Megfordult és rászólt: „Távozz tőlem, sátán! Botránkoztatsz, mert nem arra van gondod, amit az Isten akar, hanem arra, amit az emberek akarnak.” (Mt 16, 22-23) Júdás pedig olyan biztos volt abban, hogy ő jobban tudja, mint kell tennie Jézusnak ahhoz, hogy királyságát megalapíthassa, hogy árulással akarta rákényszeríteni erre az útra.
Istent azonban nem lehet emberi utakra kényszeríteni, de azt el lehet érni, hogy az emberi utak megnehezítsék az Istennel való találkozást. Ez történik a leprással való találkozáskor is. Jézus meggyógyítja ezt az embert, majd „szigorúan ráparancsolt s elküldte, ezt mondva neki: „Vigyázz, ne szólj róla egy szót sem senkinek, hanem menj, mutasd meg magadat a papnak, és ajánld fel tisztulásodért a Mózes rendelte áldozatot, bizonyságul nekik.” (Mk 1, 43-44)
Jézus mindezt nem azért mondta, mert szemérmes ember volt és nem akart dicsekedni tetteivel. Pontosan tudta, hogy Isten csodái az Atyát magasztalják fel, és mindent meg is tett, hogy ezt nyilvánvalóvá tegye az emberek előtt. Nem is csak azért mondta, mert törvénytisztelő volt – hiszen Ő maga volt a törvény adója és beteljesítője -, és így akart eleget tenni a mózesi előírásoknak.
Jézus vágya és célja az volt, hogy minden társadalmi réteget és minden foglalkozást megnyerjen at Atyának. Különösen is szerette volna megnyerni a papi rendet, amely kifejezetten Isten szolgálatára alapult. Ismerte hűségüket és kitartásukat, mint ahogy ismerte hibáikat is. Emlékezett Zakariásra, akinek az angyal megmondta előre fia, (Keresztelő) János születését, de ő – bár szentéletű ember volt -, hitetlensége miatt mégis elbukott. Jézus nem akarta, hogy ez újra megismétlődjön! Be akarta vonni őket munkájába, hogy azok is megkaphassák a nekik járó tiszteletet és munkát. Ha a papok megvizsgálhatják ezeket az embereket, elvégezhetik az előírt próbákat és saját szemükkel győződhetnek meg a gyógyulásokról, akkor egyben önkéntelenül azonosulnak ennek örömével és részesévé válnak Jézus megváltói munkájának.
Sajnos nem így történt. A meggyógyult leprás szíve nem vált engedelmesebbé, nyitottabbá Isten felé. Saját örömével törődve a „maga módján” akarta kifejezni csodálatát. „Ám az, alig hogy elment, mindenfelé híresztelni és terjeszteni kezdte a dolgot. Emiatt Jézus nem mehetett nyilvánosan be a városba, inkább távolabbi, csendesebb helyeken tartózkodott. Az emberek mégis mindenünnen jöttek hozzá.” (Mk 1.45) Ennek eredménye Isten eredeti tervének meghiúsulása lett. Sok pap elidegenedett Jézustól és sok írástudó látta a mózesi törvények újabb megszegőjének őt. Lelkük és személyiségük nem tudott kiszabadulni az önigazultság fogságából, hanem minden hír csak tovább fokozta méltatlankodásukat. Az Atya Küldötte számára pedig nehezebbé vált, hogy találkozzék azokkal, akikhez jött.
Az egyik lagnagyobb veszély ma is az, hogy jobban akarjuk tudni, mit kell tennünk, igazabbak akarunk lenni az igaznál és okosabbnak az okosnál. Nem árt, ha ilyenkor újra eszünkbe idézzük ezeket a történeteket, amelyek a mi okulásunkra írattak meg, hogy tanuljunk belőlük, és ne kövessük el újra azokat…
Sípos (S) Gyula
- Részletek
- Kategória: Márkot olvasva
Mi általában nem szeretjük a felfordulást. Azt meg főleg nem szeretnénk, ha valakit vendégül látnánk, és közben állandóan zavarnának minket.
Azon meg biztos felháborodnánk, ha velünk mit sem törődve, még a házunkat is szétszednék, csak hogy elé kerülhessenek! Pedig valami hasonló történt, amikor Jézus „néhány nap múlva visszatért Kafarnaumba. Mihelyt elterjedt a híre, hogy a házban van, annyian összejöttek, hogy még az ajtó előtti téren sem fértek el. Hirdette nekik az igét. Közben hoztak egy bénát, négyen cipelték. Mivel a tömegből nem tudták eléje vinni, kibontották fölötte a tetőt, és a nyíláson át engedték le a hordágyat, amelyen a béna feküdt.” (Mk 2, 1-4)
Jézus hirdette az igét, az Örömhírt az összegyűlt embereknek: „Isten, a mi Atyánk, aki szeret benneteket. Ki akar menekíteni benneteket innen az Ő világosságába és szépségébe. Higgyetek ebben!” Szíve egészen megindult a sokaság láttán. Talán már itt mondta nekik: „Kérjetek és kaptok, keressetek és találtok, zörgessetek és ajtót nyitnak nektek!” (Mt 7, 7) Sőt talán már azt is említette: „A mennyek országa (…) erőszakot szenved, az erőszakosok szerzik meg.” (Mt 11, 12)
Hányan hallják Őt, és nem mernek cselekedni! Hányan várnak újabb és újabb jelet, biztatást, mert félnek hinni az evangéliumban! De az a négy ember, aki a bénát cipelte, nem ilyen volt. Ők valóban segíteni akartak társukon! Szerették őt és ez a szeretetük átsegítette őket a nehézségeken. Ők valóban hittek annak amit hallottak, bár látni talán még nem láttak semmit. Hajlandóak voltak botrányosnak lenni, erőszakosnak lenni, nem haboztak élni a kínálkozó lehetőséggel, ami eléjük tárult.
„Itt van a gyógyító, itt van, aki segíthet! Ha csak úgy mehetünk elé hogy kibontjuk a tetőt, akkor úgy megyünk! Semmi sem akadályozhat meg minket abban, hogy részünk lehessen az Örömhírben!”
Tudjuk jól, hogy Jézus sokat szenvedett az elutasítás miatt. „A tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be.” (Jn 1, 11) Itt azonban szíve vágya teljesül be! Eléjönnek, s így megdicsőítheti az Atyát. „Hitüket látva, Jézus így szólt a bénához: „Fiam, bűneid bocsánatot nyertek.” (Mk 2, 5) Milyen csodálatos a közbenjáró emberek hatalma, akik hisznek Isten szeretetében! Jakab apostol így ír erről: „Beteg valamelyitek? Hívassa el az Egyház elöljáróit, és azok imádkozzanak fölötte, s kenjék meg olajjal az Úr nevében. A hitből fakadó ima megszabadítja a betegeket, és az Úr talpra állítja. Ha pedig bűnöket követett el, bocsánatot nyer.” (Jak 5, 14-15) (Ez az igei alapja a betegek kenetének, amit tévesen utolsó kenetnek is neveznek. Az egyház azonban nem a halálra, hanem az életre és az örök életre ken meg!)
A „hitből fakadó ima” megindítja Isten szívét. Hiszen ha a mi szeretetünk megbocsátott az ellenünk vétőnek, akkor Isten hogyan ne bocsátana meg? Amikor pedig Isten szeretete kiárad a betegre, ott minden megtörténhet! És nekünk mindennap lehetőségünkben áll, hogy imáinkban Isten elé vigyük a többi embert, így szétbontva az életünket leárnyékoló „tetőket”, hogy Isten világossága szabadon beragyoghassa a világot…
Jézus a bűnbocsánattal kezdi a béna gyógyítását. A betegséget a lényegénél ragadja meg – és ez a bűn. Amíg nem volt bűn a világon – az Édenben -, addig nem volt sem betegség, sem halál. Mindez a bukásunkkal és a sátán uralomra jutásával tört be az életünkbe. A Messiás pedig harcot hirdetett a bűnnel és annak okával szemben, és győzött is minden bűn, betegség és halál fölött. Küzdelmét az Örömhír meghirdetésével kezdi, hogy az emberek higgyenek és így felismerve valós helyzetüket, szabadon a kimenekülés útját választhassák. Isten megbocsátó szeretete mindig készen áll, az Atya mindenkit befogad válogatás nélkül, aki hozzá megy. Ha valaki a bűnbánat útjára lép, akkor a gyógyulás útjára lép, még akkor is, ha látszólag semmi javulás sincs a testében mint itt a bénának. De mindig eljön az idő, amikor Isten dicsősége nyilvánvalóvá válik…
Sípos (S) Gyula
- Részletek
- Kategória: Márkot olvasva
Jézus „nem úgy beszél, mint az írástudók”. Szavait tettekkel támasztja alá, tetteit pedig szavaival megvilágítja. Szavai és tettei bevilágítanak a törvény és a próféták tanításának legmélyére éppúgy, mint a szívek mélyére. De ki szereti, ha mások meglátják sötétségét?
Nem véletlenül írja Pál apostol a korintusiaknak: „A tudás azonban felfuvalkodottá tesz, a szeretet ellenben épít.” (1Kor 8, 1) Azok is sokat tudtak, sokat tapasztaltak, így azt hitték, már értik is Istent, sőt Isten az ő észjárásukat követve cselekszik! Ez pedig olyan balgaság, hogy az apostol már levele elején nyomatékosítja: „Hiszen az Írás így szól: Lerontom a bölcsek bölcsességét, s az okosak okosságát meghiúsítom.” (1Kor 1, 19)
Jézus korának okosai a vének és az írástudók voltak. Ők tudtak, sőt mindent jobban tudtak – még Istennél is. Tökéletes teológiai rendszereket dolgoztak ki, és ami abba nem fért bele, azt elvetették. De hogyan is lehetne egy élő személyt – embert, és még inkább, Istent -, élettelen gondolatok zárt rendszerébe gyömöszölni? Ez lehetetlen dolog – de azért megpróbálkoztak vele. Ezért mondja róluk Jézus: „Elviselhetetlenül nehéz terheket hordanak össze és raknak az emberek vállára, de maguk ujjal sem hajlandók mozdítani rajta.” (Mt 23, 4)
Az ilyen okos ember önmagát csalja meg. Ül a tanítói székében és önmagát dédelgeti. Istenképe mélyén is ott van önmaga felmagasztalása. Ha szigorú és szereti a hatalmaskodást – istene is ilyen. Ha megválogatja, kivel ül egy asztalhoz – istene is személyválogató lesz. Ha nehezen bocsát meg – istene is irgalmatlan lesz. De mi köze mindennek a Mennyei Atyához? Semmi.
„Néhány írástudó is ült ott. Ezek ilyen gondolatokat forgattak magukban: „Hogy beszélhet ez így? Káromkodik. Ki bocsáthatja meg a bűnt más, mint az Isten?” (Mk 2, 6-7) Valóban, ki bocsáthatja meg? Hiszen a bűn olyan szörnyű és súlyos, hogy Ádámot és Évát egy engedetlenségük miatt ki kellett űzni az Édenből! Hogyan is jöhetnénk mi ahhoz, hogy megbocsáthassunk bárkinek – csak nem akarjuk magunkat Isten helyére feltolni?
Ez a gondolkodásmód ugyan tetszeleghet az Isten iránti engedelmesség és Isten nagyságának elismerése látszatában, valójában azonban nagy gonoszság, amely kifordítja mind Isten természetét, mind az ember jogait. Hiszen mi magunk is megbocsáthatunk egymásnak, sőt meg is kell bocsátanunk egymásnak! (Maga a törvény is számos helyen tárgyalja ennek szükségességét és módozatait.) Jézus egyenesen az isteni irgalom feltételének szabja, hogy mi is irgalmasok legyünk egymáshoz! „Ha megbocsátjátok az embereknek, amit vétettek ellenetek, mennyei Atyátok is megbocsát nektek. De ha nem bocsáttok meg az embereknek, Atyátok sem bocsátja meg bűneiteket.” (Mt 6, 14-15)
Tehát emberi módon is lehetőségünk van a bűnök bocsánatára. Azonkívül az írástudók gondolhatták volna azt is, hogy Jézus prófétai módon jelentette ki az ennek az embernek adott isteni bűnbocsánatot. A főember Nikodémus ezt mondja Jézusnak éjszakai találkozásukkor: „Rabbi, tudjuk, hogy Istentől jött tanító vagy, hisz senki sem vihet végbe olyan jeleket, amilyeneket te végbeviszel, ha nincs vele az Isten.” (Jn 3, 2) Szavaiból és tetteiből felismerhető volt, hogy Jézus „Istentől jött ember”, tehát legalábbis meg kellett volna kérdezni tőle: az Úr jelentette ezt ki neked, vagy magadtól mondod? De ezt sem tették.
Az önigazult embernél mindig könnyen jön az ítélkezés. Az „én tudom jobban”-mentalitást pedig legelőször a sátán fejlesztette ki magában, aki jobban akarta tudni, hogyan kell a világegyetemet kormányozni és az emberrel bánni, mint Teremtője. Ez a pokoli lelkület pedig mindig megtalálja a maga „pokolian ügyes” érveit arra, hogy a feketét fehérnek és a fehéret feketének mutassa be. Végső célja mindig az, hogy az embert elzárja Isten elől és magával rántsa a kárhozatba. Jézus azonban nem engedte meg, hogy ez a pokoli logika érvényesülhessen az életében és szolgálatában…
Sípos (S) Gyula
- Részletek
- Kategória: Márkot olvasva
Mikor kelti életre? Most! Jézus nem vígasztaló szavakat mondott a bénának, hogy majd a mennyek országában jutalma lesz a szenvedései miatt – ámbár ez is igazság -, hanem felkeltette őt a bénaságából! Mikor? Most!
„Jézus lelkében belelátott gondolataikba. „Miért gondoltok ilyeneket magatokban? - kérdezte. - Mi könnyebb? Azt mondani a bénának: Bűneid bocsánatot nyertek - vagy azt mondani: Kelj föl, fogd az ágyadat és menj? Tudjátok hát meg, hogy az Emberfiának van hatalma a földön a bűnök megbocsátására!” Ezzel odafordult a bénához: „Mondom neked, kelj fel, fogd az ágyadat és menj haza!” Az felkelt, fogta a hordágyat és mindenki szeme láttára elment. Mindnyájan ámultak, dicsőítették az Istent, s mondták: „Ilyet még nem láttunk soha.” (Mk 2, 8-12)
Jézus jelekkel és csodákkal igazolja tanítását – Istentől van amit mond, igazságai az Atya igazságai. Jézus tanítványai szintén jelekkel és csodákkal igazolják tanításukat, mert az Jézusból fakad, az Emberfiából. Ez a messiási cím – Emberfia – Dániel prófétánál tűnik fel, aki látomásban látja „hogy íme, az ég felhőin valaki közeledik. Olyan volt, mint az Emberfia. Amikor az Ősöreghez ért, színe elé vezették.” (Dán 7, 13) Csodálatos azonban, hogy Isten így szólítja meg Ezekielt is minden közlésénél: Emberfia… Jézusnak ez a címe a teljes közösségvállalást mutatja velünk, az emberek fiaival - küldetése tökéletes részvétel a mi életünkben, hogy a tökéletes szabadulást is elhozhassa nekünk.
Jézus az Emberfia, aki felöltözte a mi természetünket, de nem kíváncsiságból, nem valami isteni tapasztalatszerzés miatt, hanem a megváltás nagy műve miatt. Mivel olyanná lett mint mi, így „mindenben kísértést szenvedett” (Zsid 4, 15), de soha nem bukott el, hanem az ördög minden erejét megtörte – helyettünk, értünk és nekünk.
Igen, az Emberfiának van hatalma a földön! Igen, a bénák járnak, a süketek hallanak és a szegényeknek hirdetik az evangéliumot, az örömhírt: Jézus meghalt értünk a kereszten, feltámadt a halálból és mi Őáltala, Ővele és Őbenne élünk! „Ha pedig bennetek lakik annak Lelke, aki feltámasztotta Jézust a halálból, Ő, aki Krisztus (Jézust) feltámasztotta a halottak közül, halandó testeteket is életre kelti bennetek lakó Lelke által.” (Róm 8, 11) Mikor kelti életre? Most! Jézus nem vígasztaló szavakat mondott a bénának, hogy majd a mennyek országában jutalma lesz a szenvedései miatt – ámbár ez is igazság -, hanem felkeltette őt a bénaságából! Mikor? Most! Ő volt az, aki megbocsátott, Ő volt az, aki meggyógyított, Ő volt az, aki új életre keltett.
„Jézus Krisztus ugyanaz tegnap, ma és mindörökké.” (Zsid 13, 8) A hozzá való viszonyulás sem változott azóta. Vannak, akik elé mennek, és viszik a betegeiket is, mert bíznak benne. Tudják, hogy Ő az Emberfia – bár Isten, mégis egy közülünk, mert testvérévé fogadott minket -, tudják, hogy „neki van hatalma” és „azért jött, hogy jót cselekedjen”. És vannak, akik azóta is csak megbotránkoznak benne. Jézus kérdése nekik (de mindannyiunknak is) szól: „Miért gondoltok ilyeneket magatokban?” Ő belénk lát, nem lehet elrejtőzni a szeme elől. A legjobb megoldás még mindig az, ha elé futunk és úgy kiáltunk mi is, mint a meggyötört fiú apja: „Hiszek! Segíts hitetlenségemen!” (Mk 9.24)
Sípos (S) Gyula