- Részletek
- Kategória: Márkot olvasva
Az ószövetségi időkben a zsidó népet lustának tartották, mert minden hetedik napon – szombaton -, abbahagyták a munkát és nem dolgoztak...
Ez a rendszeres pihenő teljesen ismeretlen volt a többi nép előtt. Bár természetesen ők is ciklusokra osztották az időt – például tíznapos dekádokra -, de nem volt közöttük előre elrendelt pihenőnap. Akkor pihentek, ha nem volt munka – és a szolgáknak, rabszolgáknak mindig lehetett találni valamit -, vagy ha valamelyik istenségnek ünnepe volt éppen.
A szombat-nap megtartása furcsa és érthetetlen szokás volt, amit ez a furcsa és érthetetlen nép a legnagyobb dologidőben is megtartott. Igen, ez Isten ajándéka volt a kiválasztott népnek, hogy testi és lelki erejét megőrizze, és Istenével a kapcsolatot mindig fenntarthassa.
Az idők során azonban a jótanács eredeti értelme elhomályosult és részben pont az ellenkezőjére fordult. Már nem úgy tekintettek a szombatra mint Isten ajándékára, amit az embereknek adott, hanem mint olyan törvényre, amit tűzön-vízen át be kell tartani, hogy kedvesek lehessünk a Seregek Ura előtt. Így az Isten által adott segítő ajándékból teher, „elvárás”, kényszerű parancs, törvény lett, ami nélkül kedvesek sem lehetünk Előtte. Az Isten iránti szeretet és hűség bizonyítéka így már nem Isten- és a felebarát szeretete lett – amelyet az ószövetségi könyvek is egyértelműen tanítanak -, hanem az „isteni törvények” maradéktalan és rigorózus betartása.
E gondolatmenet kialakulásához hozzájárult az üldöztetések időszaka is, amikor a Törvény iránti hűség tartotta egyben a zsidó nép maradékát. Így juthattak arra a megállapításra, hogy „a mi életünk a törvény” – és annak tökéletes elsajátítása, betartása és betartatása.
De valóban lehetséges a gazdag és szerteágazó életet a törvények keretébe gyömöszölni és ott megtartani? Aligha - mégis megpróbálták. A tévedés legnagyobb áldozatai a farizeusok és azok követői. A törvények szövegéhez való „oktalan” ragaszkodásuk végül szembefordította őket a törvény Adójával. Nem ismerték fel az őket szerető és közéjük érkező Messiást.
Jézus tettei átütötték a törvény szövegéből szőtt rácsokat, hogy utat nyissanak a törvény által védett életnek, a Szeretet életének, amely adni akar, hogy „életük legyen és bőségben legyen”. (Jn 10, 10) Isten válaszol az emberek ínségére és megsegíti őket. Hát még, ha a terített asztalnál ülnek - vajon rájuk parancsol-e, hogy ne egyenek?
„Egy szombaton vetésen vitt keresztül az útja. Tanítványai útközben tépdesték a kalászt. Erre a farizeusok megszólították: „Nézd, olyat tesznek szombaton, amilyet nem szabad!” De ő megfelelt nekik: „Sose olvastátok, mit csinált Dávid, amikor ínséget szenvedett, és társaival együtt éhezett? Abjatár főpap idejében bement az Isten házába, és megette a szent kenyereket, amelyeket csak a papoknak volt szabad megenniük, s adott a társainak is.” Aztán ezt mondta nekik: „A szombat van az emberért, nem az ember a szombatért. Az Emberfia ezért Ura a szombatnak is.” (Mk 2, 23-28)
Az egész teremtett világ és a törvények is az emberért vannak, az ember pedig Istenért. De mindezekben Isten szolgál növény, állat és ember felé. Ezért nem vádolással, hanem hálaadással a szívünkben élünk. Ahogy Pál apostol írja: „Ha hálaadással eszem, miért szidjon valaki azért, amiért hálát adok? Tehát akár esztek, akár isztok vagy bármi mást tesztek, tegyetek mindent Isten dicsőségére.” (1Kor 10, 30-31)
Sípos (S) Gyula
- Részletek
- Kategória: Márkot olvasva
Ha létezik is objektív valóság, a mi számunkra ez a szívünkön keresztül méretődik meg és nyeri el súlyát az életünkben. És amilyen a szívünk, olyan a világunk...
Akinek a szívében félelem van, a lehulló falevelet is rémítő jelnek látja. Akinek a szíve haraggal teli, mindig talál okot a neheztelésre. Minden gyilkos igazolja önmagát.
Már kezdetben is így volt. A Vádoló is igazolta elszakadását Istentől, és az első emberpár tiszta szívét is képes volt hazugságaival megfertőzni. A hazug szív pedig hazuggá teszi a világot. A legjobb szándék, a legjobb tettek is új, gonosz értelmet kapnak ebben a légkörben. Így történt ez akkor is, amikor az „egyedül tiszta” Megváltó eljött, hogy megmutassa Isten szeretetét.
„Ismét betért a zsinagógába. Volt ott egy béna kezű ember. Figyelték, vajon meggyógyítja-e szombaton, hogy vádat emelhessenek ellene.” (Mk 3, 1-2) Érdekelte-e ezeket az embereket a béna kezű ember? Nem, mert ha érdekelte volna őket, akkor örültek volna gyógyulása lehetőségének. Érdekelte-e őket Jézus tanúságtétele? Nem, mert akkor igyekeztek volna megérteni őt. Bár a törvény igaz követőinek tartották magukat, de érdekelte-e őket valójában a törvény? Nem, mert ha kutatták volna, Jézus tanítására leltek volna benne.
Figyelték, de „rossz szemmel” nézték őt. Ezért kérdezi egyszer Jézus: „De ha a szemed rossz, egész testedre sötétség borul. Ha tehát a világosság, amely benned van, sötétség, mekkora lesz maga a sötétség?" (Mt 6, 23) Rossz szemmel nézték, elsötétült lélekkel ezeket az embereket csak a saját véleményük, saját elképzelésük érdekelte. Jól kidolgozott ám hamis képet őriztek magukban a világról és Istenről – olyat, ami megfelelt szívük szándékának. Olyat, ahol az Isten és a törvények szeretete vádolással menthető meg. Pedig micsoda ellentmondás – a Vádoló lelkületével védeni Istent!
És Jézus? Milyen egyszerú ett volna neki várni egynapot – akkor nyugodtan gyógyíthatott volna, és még tapsoltak is volna neki. De ha ezt teszi, akkor ezzel elismeri a Vádoló hatalmát a Zsinagóga fölött. Az emberi szívek zsinagógája fölött. Akkor elismerte volna, hogy ez a világ jogosan van az ördög hatalma alatt, és neki – mint vendégnek – alkalmazkodnia kell ehhez. Ez pedig lehetetlen. „A tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be.” (Jn 1, 11)
Jézus „ismét”, újra és újra betér a zsinagógába, és kinyilvánítja jelenlétété és hatalmát. Mindezt nem önmagáért teszi, hanem a zsinagógáért, minden ott lévő emberért. E cél érdekében félresöpör minden aggodalmat, minden félelmet, minden ellenvetést. Pontosan tudja, hogy ezzel mintegy maga előtt tolja a harag hullámait, amely egyszer visszacsap rá, hogy eleméssze. Tudja, hogy eljön a sötétség órája – de addig minden pillanatot kihasznál az Atya országának megmutatására. Később ezt mondja: „Amikor naponta ott voltam a templomban veletek, nem vetettetek rám kezet. De ez a ti órátok, a sötétség hatalmáé.” (Lk 22, 53)
Nem az a kérdés, hogy Jézus itt van-e köztünk – hiszen Ő mindig itt van. A kérdés az: milyen lélekkel fogadjuk Őt? Ha pedig Isten Lelke nincs bennünk, a mi világosságunk is csak sötétség…
Sípos (S) Gyula
- Részletek
- Kategória: Márkot olvasva
Márk evangéliuma megmutatja, milyen feszült és ellentmondásos körülmények között hirdette meg az Örömhírt Jézus. Azt is láthatjuk, hogy ez az örömhír sokak számára egyáltalán nem az Öröm híre volt, hanem a megbotránkozásé. Ahogy Izajás előre megmondta, valóban „Ő a szentély, a botlás köve és a botránkozás sziklája, Izrael mindkét háza számára, tőr és háló Jeruzsálem lakóinak.” (Iz 8, 14) Sokak számára „megfagyott a levegő”, amikor Jézus megjelent és tanítani kezdett. És valóban „megbotlottak a botlás kövében, amint írva van: A botlás kövét és a botrány szikláját teszem le Sionban, s nem vall szégyent, aki hisz benne.” (Róm 9, 33)
Ilyen feszült és kétértelmű légkörben szólítja meg Jézus az elszáradt kezű embert szombaton a zsinagógában. „Felszólította a béna kezű embert: Állj középre!” (Mk 3, 3) Vajon mit élhetett át akkor ez az ember? Magán érezhette a zsinagóga vezetőjének és az írástudóknak a tekintetét. Talán még intettek is neki, hogy ne tegye. Tudta, hogy ha mégis előáll, akkor részese lesz a botránynak – azt kockáztatja, hogy őt is kitiltják a közösségből. Elfordulhatnak tőle a barátai, a családja. Tisztátalannak bélyegezhetik és törvényrontónak. Ugyanakkor itt volt az előtt az ember előtt, aki meggyógyíthatja őt! „Hátha mégis – hátha mégse…” Hirtelen megértette, hogy most esélyt és reményt kapott egy új, erőteljesebb életre… és kilépett Jézus és a gyülekezet elé.
Mindannyiunk életében lehetnek ilyen pillanatok, sőt, most mi vagyunk azok a béna kezű, „kiszáradt szívű” emberek, akiknek Jézus így szól: „Állj középre!” Nem azért szól, mert szépek vagyunk, okosak vagy tehetségesek. Nem azért szól, mert eleget tanultunk már ahhoz, hogy másokat is oktathassunk. Nem - mi mindig csak tanítványok maradunk és Jézus lesz mindig a Tanító. De ha felvállaljuk ezt a feszültségekkel, akadályokkal és belső konfliktussal is terhelt helyzetet, és kifogások keresése helyett engedelmeskedünk Jézus szavának és „középre állunk” – akkor Jézus Krisztusnak lehetősége nyílik rá, hogy megmutassa rajtunk irgalma és kegyelme nagyságát. Megmutassa nekünk, és rajtunk keresztül az egész világnak.
Nem mi cselekszünk, hanem az Úr cselekszik. Nem mi dicsőítjük meg Őt, hanem Ő dicsőíti meg az Atyát és gyógyít meg minket.
Sokszor nincs erőnk megmaradni egy ilyen feszült helyzetben. Keresünk inkább egy emberi megoldást. Valami olyat, amiben a „kecske is jóllakik és a káposzta is megmarad”. Talán még Isten is jóváhagyja félmegoldásainkat – de sohasem fogjuk megtapasztalni azt a gyógyító erőt és szeretetet, amit, csak akkor élhetünk át, ha már nem mi cselekszünk, hanem Isten cselekszik bennünk és rajtunk.
Sípos (S) Gyula
- Részletek
- Kategória: Márkot olvasva
Jézus beszéde nem csapongó szavak összessége. Nem azért beszélt, hogy jelezze, jelen van egy társaságban. Nem beszélt elismerésért, nem beszélt részvétet kunyerálva – és f?leg nem beszélt mellé.
? az él? Ige, szavai az egész világot fenntartó életet hordozzák, ezért nem kerül, nem kerülhet bele semmi okoskodás, céltalan, értelmetlen beszéd. Mondatai akár kérdések akár állítások, behatolnak a szív mélységeibe, hogy nyilvánvalóvá tegyék az igazságot.
A zsinagógában feltett kérdésére - „Szabad szombaton jót, vagy rosszat tenni, életet megmenteni, vagy veszni hagyni?”- egyenes választ kell adni: igen vagy nem. És pont ez az, ami nem ment a az ott jelen lév?knek: „Hallgattak.” (Mk 3, 4)
A Megváltó el?tt álltak, és ha lett volna bátorságuk, ha csak egy kicsit is nyitva lett volna a szívük, ha csak átsuhant volna rajtuk az együttérzés a béna kez? emberrel szemben – egészen másképp játszódott volna le ez a történet. De nekik fontosabbak voltak a saját kis szó-játékaik, saját igazságaik és önigazultságuk, mint Isten jelenléte.
Jézust az emberek gonoszsága nem akadályozza meg abban, hogy jót tegyen. A benne lakozó „emberszeret? jóság” kiárad a béna kez? emberre – Jézus egy szavával meggyógyítja ?t. Szívének szomorúsága és haragja azonban azokon marad, akik elutasították ?t, az él? Szeretetet. Így válik ketté az igaz és hamis, a sötétség és a fény. Tetteikben nyilvánvalóvá válik, ki hová tartozik. Jézus gyógyít, a farizeusok pedig kivonulnak, hogy gyilkos indulataikat szavakba, kés?bb tettekbe öltöztessék.
„Erre keményszív?ségükön elszomorodva haragosan végignézett rajtuk, majd az emberhez fordult: „Nyújtsd ki a kezed!” Az kinyújtotta, és meggyógyult a keze. A farizeusok erre kimentek, s a Heródes-pártiakkal együtt tanakodni kezdtek, hogyan okozhatnák vesztét.” (Mk 3, 5-6)
Mi is megszoktuk már a mellébeszélést, s?t nagy gyakorlatra tettünk benne szert. Tanítják is nekünk hogyan kell ezt csinálni, a „sikeres élethez” meg szinte elengedhetetlen. Ezt éljük meg a reklámokban, a politikában, a gazdasági vagy kulturális életben. Szinte már semmi sem az, aminek látszik. A falánkság „fogyasztói kultúra” lett, a különböz? testi b?nök a „személyiség kibontakoztatása”, a kapzsiság „banki gyakorlat”, a hazugság „reklám” és „politikai marketing”.
Ha azonban olvassuk a Bibliát, az Ige kettéválasztja a sok locsogást, és a b?nt b?nnek, az igazságot pedig igazságnak nevezi. És csak rajtunk áll, hogy mi elfogadjuk-e ítéletét. Döntésünk Jézus mellé állít – vagy az ellenfeleihez. Nincs harmadik út. És most ugyan még megpróbálhatjuk kimagyarázni magunkat, de egyszer mindenképpen ott fogunk állni el?ttre, és akkor már nem bújhatunk szavaink mögé…
Sípos (S) Gyula
- Részletek
- Kategória: Márkot olvasva
„Jézus tanítványaival visszavonult a tó partjára. Nagy tömeg követte Galileából, Júdeából, Jeruzsálemb?l, Idumeából, a Jordánon túlról, Tírusz és Szidon környékér?l szintén nagy tömeg gy?lt köréje, mert oda is eljutott a híre, hogy milyen nagy dolgokat visz végbe.” (Mk 3.7)
El?ször Jézus megy az emberek közé, hogy hirdesse az Örömhírt. Ezt egészen halála pillanatáig sem adja fel. Amikor már nyilvánvaló, hogy „halálra keresik”, akkor is felmegy – titokban -, Jeruzsálembe, hogy hirdethesse – nyíltan - az Atya üzenetét a templomban. Megváltásunk érdekében mindig Isten a kezdeményez? fél. ? az, aki „úgy szerette a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen.” (Jn 3, 16) Isten hajlandó a legvégs?kig elmenni, értünk, emberekért. Tette azonban nem zsarnoki utasítás, parancs, hanem baráti kezdeményezés, felhívás a hitre, „hogy örökké éljünk”.
Jézus feln?ttként kezel minket, és így kínál alkalmat a hozzá csatlakozásra. Ezért az Örömhír meghirdetése után mindig „visszavonul”, és ezzel megadja a választás és válaszadás lehet?ségét hallgatóságának. ? ugyanis a mi szabad elkötelez?désünket várja. Nem akar félelemmel, er?szakkal sereget toborozni magának – ezek nem az ? módszerei. Arra vágyik, hogy az emberek szabad akaratukból csatlakozzanak hozzá.
Jézus „visszavonult a tó partjára”, és „nagy tömeg követte” ?t. Ezeknek az embereknek, akik hozzá mentek, nem volt túlságosan mély a hitük, a válság pillanataiban el is hagyják majd ?t. Mégsem volt hiábavaló a Magvet? magvetése, mert Pünkösdkor ezek az emberek ott lesznek majd az els? megtér?k, visszatér?k között!
Jézus megérti kíváncsiságukat, megérti gyengeségüket, kiszolgáltatottságukat is. Megérti, hogy sokan csak a látványosság miatt jönnek, mert „eljutott a híre, hogy milyen nagy dolgokat visz végbe”. Hiszen éppen ezt akarta!
Jézus „visszavonul”, személyében is visszahúzódik, hogy ezzel lehet?séget és szabadságot adjon az ?t követ?knek. Akik odamennek, ott már nem kell félniük az elöljárók rosszalló tekintetét?l. Könnyebben megnyílnak, és testi problémáikkal együtt feltárják megsebzett szívüket is a Megváltónak.
Ott vannak Jézus körül, akik ?t választották. Gyengék, sebzettek, tétovák, kíváncsiak. Szegények. Képzetlenek. Nem dicsekedhetnek sem er?s hittel, sem különösebb buzgósággal. Még nagyon sokszor el fognak bukni, mire teljesen megértik és magukévá teszik a Messiás tanítását. De Jézust választották, és ezért Isten is ?ket választotta. Nem véletlenül írja Pál apostol – aki pedig tanult volt és okos, jó családból való és ráadásul a „világ krémjéhez tartozó” római polgár: „Gondoljatok csak meghívástokra, testvérek! Nem sokan vannak köztetek olyanok, akik a világ szerint bölcsek, nem sok a hatalmas, nem sok az el?kel?. Isten azonban azt választotta ki, ami a világ szemében balga, hogy megszégyenítse a bölcseket, s azt választotta ki, ami a világ el?tt gyönge, hogy megszégyenítse az er?seket, s ami a világ el?tt alacsonyrend? és lenézett, azt választotta ki az Isten, a semminek látszókat, hogy megsemmisítse azokat, akik valaminek látszanak.” (1Kor 1, 26-28)
Nekünk sem szabad elcsüggednünk, ha magvetésünk látszólag kevés eredményt hoz. Akkor sem, amikor rádöbbenünk elkötelezettségünk gyengeségére. Minden egyes szembesülésünk a b?neinkkel egy újabb lehet?ség a még szorosabb köt?désre Jézus Krisztushoz. Jézus nem csodát vár t?lünk – az az ? m?faja -, hanem azt, hogy újra és újra ?t válasszuk. Menjünk ki hozzá a „tó partjára” – mert ez a növekedés útja…
Sípos (S) Gyula