- Részletek
- Kategória: Márkot olvasva
Az evangéliumok – és ebben nem különbözik Máté, Márk és Lukács – néha olyan egyszerűen írnak le eseményeket, mintha azok a világ legtermészetesebb, magától értetődő dolgai lennének...
Ilyen Lévi megtérése is, akit mi már Mátéként ismerünk, mint az egyik evangélium szerzőjét. De ő is ugyanolyan szűkszavú, mint Márk vagy Lukács. „Megint kiment a tó partjára. Az egész sokaság hozzá ment, ő pedig tanította őket. Ahogy a vámnál elhaladt, látta, hogy ott ül Lévi, Alfeus fia. Így szólt hozzá: „Kövess engem!” Az felállt és követte.” (Mk 2,13-14)
Mi úgy tudjuk, hogy a megtérés folyamata nem ilyen egyszerű és magától értetődő dolog. Márpedig itt nem pusztán arról van szó, hogy Máté sétálgatott egy darabig Jézussal. A három egybecsengő és szűkszavú beszámoló egy radikális fordulatot mutat be: odafordulást Jézushoz és radikális elfordulást az eddigi életmódtól. Talán csak arról lenne szó, hogy az evangelisták céljuknak megfelelően összevonnak és sűrítenek időben elhúzódó eseményeket? Lehetséges.
Máté életmódja és szerepe az ősegyház életében közismert volt. Mint Jézus követője, majd apostola és evangelistája a legtekintélyesebb emberek közé tartozott. A hagyomány szerint héber nyelven állította össze evangéliumát, amelyet később fordítottak görögre. Mégsem találjuk sem az ő, sem a többiek evangéliumában az érdemeinek felsorolását, megtérése lelki, pszichológiai összetevőinek boncolgatását vagy épp az esemény körülményeinek részletező leírását.
Márk számára éppígy Jézus áll az események középpontjában. A többiek – akár az apostolok is - mind érdemtelenek, jelentőségüket Jézus meghívása adja. Ők a meghívottak: „Jöjj, és kövess engem!” Életük ezután már ebből a meghívásból következik. Emberi motivációik a közvetlen leírás számára érdektelenek, körülményeik lényegtelenek, csak jelzésértékűen, mintegy ellenpontként szerepelnek. Ez azonban nem azt jelenti, hogy ezek végiggondolása nem fontos! Amikor elmélkedünk, és a Szentlélek megvilágosító fényénél forgatjuk szívünkben a Szentírás szavait, feltárulnak Lévi lehetséges motivációi is: vágyódása az értékesre, vágyódása az elfogadásra és a szeretetre, stb. Léviben magunkra ismerünk, hogy aztán Jézusban Mátévá lehessünk!
Az evangélium szavai jelek, amelyek önmagukon túl mutatnak – arra, akit és amit jeleznek. Az „Ige testté lett”, Jézus igéi pedig „lélek és élet”. Jelek, amelyek annyit fednek fel az általuk jelölt tartalomból, amennyi lehetséges a befogadó közegben – a mi szívünkben. Az Örömhír így egyszerre nyilvános valóság és feltárulásra váró titok, amely mindenkinek megmutatja magát, aki kész a befogadásra.
Lévi-Máté vámos, a leggyűlöltebb mesterség gyakorlója, az elnyomók szolgája, megvetésre méltó ember. Jézus mégis kiválasztja és meghívja őt! Ez a kiválasztás talán emberileg sem teljesen érthetetlen és megmagyarázhatatlan – de mindenképpen botrányos. Tudjuk, hogy Jézust sokan visszautasították, eucharisztikus beszéde után még közvetlen tanítványai közül is. „Ettől kezdve tanítványai közül sokan visszahúzódtak, s többé nem jártak vele.” (Jn 6, 66) Azt is tudjuk, hogy időnként ő is figyelmeztetett embereket, akik követni akarták, hogy jól gondolják meg, mire vállalkoznak. „A rókáknak van vackuk, az ég madarainak fészkük, de az Emberfiának nincs hova fejét lehajtania.” (Mt 8, 20) Lévi azonban elhívott, aki nem tagadja meg Mesterét, hanem Mátévá lesz, Jézus követőjévé. Egyre mélyebben megérti Jézus életét, tetteit, tanítását. Életében nyilvánvalóvá válnak az isteni hittitkok, amelyeket ő is hirdet, leplezve és mégis leplezetlenül, és amelyek ma is hirdettetnek, hogy „akinek van füle a hallásra, hallja meg, mint mond a Lélek az egyházaknak…” (Jelenések könyve)
Sípos (S) Gyula
- Részletek
- Kategória: Márkot olvasva
„Lévi házában asztalhoz telepedett. Sok vámos és bûnös is ott ült együtt Jézussal és tanítványaival az asztalnál. Sokan voltak.” (Mk 2, 15)
Jézus szerette a közös együttléteket az asztal mellett. Els? csodáját egy lakodalmon tette, ahol a három napja mulató társaságnak még túláradó b?séggel nyújtotta a borrá változtatott vizet. Többször kifejezetten kezdeményez?en lépett fel, így például Zákeusnál, akit a fáról szólított le: „ma nálad vacsorázom”. Ezzel a mondattal kezd?dött egy másik vámos életében az Örömhír beteljesedése – a Megváltó belépett a házamba, engem (a b?nöst) választott ki, aki ezt semmivel sem érdemeltem ki…
Hogy jelen esetben ki volt a kezdeményez?, Máté vagy Jézus, nem szerepel a leírásban, talán már nincs is jelent?sége. Hiszen Jézus már kezdeményezett – meghívta Lévit a követésére. A vámos pedig erre úgy reagált, hogy beengedte az Isten fiát a saját életébe. S?t, talán büszkélkedett is vele, hogy Jézus épp hozzá ment be vacsorázni. Bárcsak mi, akik az Úr asztaláról eszünk minden nap, büszkélkednénk ezzel!
„Sokan voltak.” Válogatott társaság – Lévi válogatott társasága. B?nösök, vámosok, de olyanok, akik már nem csak az ételt és az italt szomjúhozták, hanem az örök ételt és örök italt, az örök életet is.
Jézus tudatosan választja ezeket az oldott és nyitott alkalmakat. Lehet?séget lát benne, hogy formalitásoktól mentesen, szabadon beszélhessen velük. Nem ítélkezik, hanem ismerkedik. Jelenléte, amellyel teljes közösséget vállal velük, már önmagában is felszabadító és gyógyító hatású. Hiszen milyen nagyszer? lehetett érezni: itt ülhetek (ide d?lhetek) a mesterrel egy asztalhoz! Szinte mintha a Szentírás szavai válnának valóra: Isten és ember egy asztalhoz ül – és senki nem vádol senkit, s?t szabadon kérdezhetek, nevethetek, sírhatok… Nincs ítélet, ítélkezés, és ? is azt szereti amit én és én is azt amit ?…
Ez a lakoma a mennyek országának el?képe és el?íze. Benne van a találkozás és az együttlét öröme és szabadsága. Az osztozás öröme, amely folytatódik az Apostolok cselekedeteiben és az Egyházban mindmáig, az oltár köré gy?ltek közös lakomájában is. Most is itt vagyunk, mert Jézus meghívott minket. Sokan vagyunk, vámosok és b?nösök vagyunk. Nem is azért ülünk itt, mert megérdemeljük, hanem mert Isten meghívott minket az ? országába, erre a mennyei lakomára.
A földi lakoma csak el?képe a mennyei lakomának. Bár megtanulnánk már itt a földön is így együtt lenni egymással! Akkor minden bizonnyal kikerülnénk a tisztítót?z kínjait és hallanánk a hangot: „Jól van, te h?séges, derék szolga. Mivel a kevésben h? voltál, sokat bízok rád: menj be urad örömébe!” (Mt 25, 23) De ha ezt nem is hallhatjuk még, Jézus nem hagyott minket remény nélkül. Miel?tt ugyanis mindent beteljesített volna, beteljesítette az örök lakomát, amikor ezt mondta: „De aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van, s feltámasztom az utolsó napon. A testem ugyanis valóságos étel, s a vérem valóságos ital. Aki eszi az én testemet és issza az én véremet, az bennem marad, én meg benne. Engem az él? Atya küldött, s általa élek. Így az is élni fog általam, aki engem eszik. Ez a mennyb?l alászállott kenyér nem olyan, mint az, amelyet atyáitok ettek és meghaltak. Aki ezt a kenyeret eszi, az örökké él.” (Jn 6, 54-58)
Sípos (S) Gyula
- Részletek
- Kategória: Márkot olvasva
Jézus eljött, hogy megmutassa az Atya túláradó szeretetét gyermekei, az emberek iránt. Ezért tanította:
„Én pedig azt mondom nektek, szeressétek ellenségeiteket, és imádkozzatok üldözőitekért! Így lesztek fiai mennyei Atyátoknak, aki fölkelti napját jókra is, gonoszokra is, esőt ad igazaknak is, bűnösöknek is.” (Mt 5, 44-45) És ha csak tanította volna, még nem történt volna semmi baj. Egyike lehetett volna hazája bölcseinek, akik okos és megfontolandó dolgokat mondanak, amiket időnként – hiszen mindig nem lehet, az „élet realitásai” már csak ilyenek – érdemes is megfogadni és követni. Követői sokasodtak volna, közmegbecsülést szerezve önmaguknak és neki is, hosszú élete folyamán.
Jézust azonban nem érdekelte az emberi elismerés. Ő nem pusztán tanítani jött az igazságot, hanem maga volt az Igazság – így az Igazság életét élte. Mi azonban csak a kisbetűs igazságokat szeretjük, amely nem hatol önigazultságunk erődítményei mögé. A kisbetűs igazságokat, amelyek erősítik pozitív önképünket. Amelyektől „mi” lehetünk a rendes emberek, és „azok” pedig a kívülállók, a bűnösök, vámosok és pogányok. Ami nem rendíti meg vallásos szokásainkat, nem szembesít képmutatásunkkal, hanem megadja nekünk azt az elismerést, amire oly nagyon vágyunk. Ezért Jézus élete valóban botránykő lett, szeretetteli lakomája a közös asztalnál pedig a megosztozás helyett a megosztás és elkülönülés nyilvánvalóvá válása.
„Követték őt a farizeusok közül való írástudók is, és amikor látták, hogy bûnösökkel és vámosokkal eszik, megszólították tanítványait: „Miért eszik és iszik együtt a vámosokkal és a bűnösökkel?” Jézus meghallotta és így válaszolt: „Nem az egészségeseknek kell az orvos, hanem a betegeknek. Nem az igazakat jöttem hívni, hanem a bűnösöket.” (Mk 2, 15-17)
Megtehették volna a farizeusok és írástudók, hogy reménységgel tekintenek a lakomára, és ebben a megújulás jelét látják. Jelet, amikor „a farkas és a bárány együtt legel”. Ha fájt volna a szívük tévelygő és bűnös testvéreik miatt, örömmel vették volna Jézust, aki áttöri az őket elválasztó falakat és lehetőséget teremt a kiengesztelődésre és párbeszédre. Felismerték volna, hogy ők maguk is bűnösök, akik épp azért kapaszkodnak törvényeikbe, hogy az megtartsa őket saját gyengeségeikkel szemben.
De nem ezt tették. Féltékenységük és önigazultságuk miatt már nem ők akartak Isten képére és hasonlatosságára formálódni, hanem az Urat akarták a maguk képére és hasonlatosságára formálni. „Miért eszik velük” – kérdezték, de ez nem a tudatlanság vagy a kíváncsiság kérdése, hanem a megítélésé. „Miért eszik, amikor tudhatná, hogy ezek bűnösök, akiktől el kell különülni?” Egy másik szentírási történetben Simon farizeus meg is fogalmazza ezt, amikor a bűnös nő megmossa Jézus lábát: „Mikor ezt a farizeus házigazda látta, így szólt magában: „Ha próféta volna, tudná, hogy ki és miféle az, aki érinti: hogy bűnös nő.” (Lk 7, 39) Valóban, egy bűnös ember érintése tenne minket tisztátalanná és bűnössé? A törvényekből akár ez a válasz is kiolvasható, ahogy az ellenkezője is. Ezért Jézus világosan tanítja: „A szívből törnek elő a gonosz gondolatok, a gyilkosság, a házasságtörés, a kicsapongás, a lopás, a hamis tanúság, a káromlás.” (Mt 15, 19) (Ezért igaz a tanítás, hogy aki a szívében gonoszat gondol a másikról, az már gyilkos.)
Jézus ismeri szívük indulatait, de nem ítélkezik. Válaszával – nem az igazakat jöttem hívni… - meg akarja őket nyerni ügyének. Bár lehetne kissé gúnyosan is érteni szavait – ti igazaknak gondoljátok magatokat, pedig… - de én nem hiszem, hogy Ő gúnyolódott volna. Őszintén vágyott rá, hogy mindenkit megnyerjen az Igazságnak. Sajnos vágya elutasításra talált, és talál mindmáig sokaknál. Elutasításra talál, mert ha elfogadnák Jézus ajánlatát, az fájdalmas következményekkel is járna. Az önismeret útja rögös, és bizony nem könnyű szembenézni sérült, töredezett és bűnös valónkkal. És ha ezt nem vállalja a meghívott, szíve indulatait könnyen áthárítja arra, aki erre a keskeny útra meghívta őt.
Lehet-e büntetlenül szeretni? Nem lehet. Aki szeret, az előbb-utóbb szenved. Mert szeretetét elutasítják. Mert szavait meghamisítják, tetteit félremagyarázzák. Bűneiket ráterhelik. Végül meggyilkolják, hogy ne kelljen szembesülniük saját gyilkos indulataikkal. Így válik aztán mégis nyilvánvalóvá, hogy ők a gyilkosok…
Jézus tudta ezt. És vállalta – értük. Értünk…
Sípos (S) Gyula
- Részletek
- Kategória: Márkot olvasva
"Érthető ez, hiszen kollektív emberi tapasztalat, hogy indulataink, vágyaink, érzékeink képesek egészen szétfeszíteni személyiségünk „kereteit” és szétesetté, eltékozolttá tenni életünket."
Nincs olyan komolyan vehető vallás a világon, amelynek ne lenne szerves része a böjt, mint a lemondás, az önfegyelmezés és aszkézis része. Érthető ez, hiszen kollektív emberi tapasztalat, hogy indulataink, vágyaink, érzékeink képesek egészen szétfeszíteni személyiségünk „kereteit” és szétesetté, eltékozolttá tenni életünket. Ezért benső erővel, „lelki erővel” meg kell fegyelmezni magunkat, ha valami „magasabbrendű cél” felé törekszünk.
Minden kisgyermek hamar rádöbben arra, hogy nem elégítheti ki összes vágyait, mert a felnőttek világa nemet mond akaratára. Iskolába kerülvén pedig rádöbbenünk arra, hogy ha csak nem fegyelmezzük magunkat a tankönyvek mellé, elbukunk és nem tudnak kibontakozni a bennünk lévő tehetségek, képességek. De közösségi, családi életet sem tudunk élni, ha mindig csak mi akarunk elöl lenni, akiket mindig kiválasztanak, akik mindig győznek, akiknek mindig igaza van... (Fogyasztói társadalmunk azért megpróbálja fenntartani a „mindent megkaphatsz” illúzióját, de hogy milyen eredménnyel, azt is láthatjuk…)
A zsidó vallási hagyomány is erősen épített a böjtre. Érthető, hiszen a törvény és a próféták sokszor hangsúlyozzák ennek fontosságát. Sőt, Keresztelő Jánosról – aki a Jézus útját előkészítő utolsó nagy „ószövetségi” próféta, s egyben az „Új Szövetség” előkészítője – is ezt olvassuk: „János teveszőrből készült ruhát viselt, csípőjét bőröv vette körül, és sáskával meg vadmézzel élt.” (Mk 1, 6) Nem csodálkozhatunk tehát, hogy mind a vallásos zsidók, mind János tanítványai megdöbbenve nézték Jézus és tanítványai életvitelét.
„János tanítványai és a farizeusok böjtöltek. Ezért akadtak, akik odamentek hozzá és megkérdezték: „Miért van az, hogy János tanítványai és a farizeusok tanítványai böjtölnek, a tieid meg nem böjtölnek?” (Mk 2, 18) János tanítványainak és a farizeusoknak az értetlensége azonban nem a vallási gyakorlatok félreértéséből fakadt, hiszen amit ők tettek, az nagyon helyes volt - a böjtölésben és fegyelmezettségben nyugodtan tanulhatunk tőlük. Értetlenségük oka abban állt, hogy összekeverték az eszközt a céllal, pontosabban: nem ismerték fel, hogy böjtölésük célja ott van közöttük.
A böjt eszköz, hogy testemet megfegyelmezve, személyiségem egésze Isten felé fordulhasson. A cél Isten megtapasztalása, sugallatainak megértése és törvényeinek megtartása. E cél nélkül a böjt csak fogyókúra, hobbi vagy épp önfényező, lelket kevélyítő gyakorlatok sorozata. De mi történik akkor, ha böjtölésem célja, Isten itt van nálam? Vajon csak száraz kenyérrel kínálom, vagy épp lakomát készítek neki?
Jézus válasza alkalmat adott a kérdezőknek arra, hogy – ha „van fülük a hallásra” -, megérthessék: a régóta várt Messiás megérkezett és köztük él. Ezért most használják ki a lehetőséget a Találkozásra, amíg lehetséges… „Jézus így válaszolt: „Böjtölhet a násznép, míg vele a vőlegény? Amíg velük a vőlegény, nem böjtölhetnek. De eljön az idő, amikor kiragadják körükből a vőlegényt, akkor majd böjtölnek.” (Mk 2, 19-20)
Mi most kettős időben élünk. Kiragadták körünkből a Vőlegényt, de Ő a Lelke által mégis köztünk él. Ezért szükségünk is van a böjtre és a test fegyelmezésére, ugyanakkor a Szentlélek által már most részt vehetünk az örök lakomán Jézussal. A kettősség eme egységének szép példája a szentmise, ami előtt böjtölünk, hogy aztán a közös asztalnál a lakomán magunkhoz vehessük Őt, aki életet ad mindeneknek.
Sípos (S) Gyula
- Részletek
- Kategória: Márkot olvasva
Jézus csodálatos és megment? vére a keresztfán szétvetette a régi töml?t, amely korlátok közé zárta Istent. Kettéhasadt a szentek szentjét elválasztó „régi ruha”, a falikárpit.
A Szentírás egyedülálló abban a tekintetben is, hogy az nem valamilyen istenek hatalmi játszmáit és a nekik kiszolgáltatott ember manipulációs technikáit mutatja be. Nem praktikus kalauz a szerencse vagy az isteni kegy megszerzéséhez és nem is mitológiai szöveggy?jtemény. A Szentírás olyan dolgot mutat be, ami emberileg elképzelhetetlen, és épp ezért a Biblián kívül ilyen módon meg sem található: hogy Isten, a maga szabad és kezdeményez? akaratánál fogva, szövetséget köt az emberrel. Olyan szövetséget, amelyben els?sorban ? az adó és az ember a kapó fél – tökéletesen megfordítva ezzel a világunkban megszokott hatalmi sorrendet, ahol mindig a kisebb ad a nagyobbnak, a hatalmasabbnak.
Ráadásul, miután az ember megszegi a szövetséget, újra és újra megköti azt. Megköti Ádámmal bukása után. Megköti még Káinnal is, nem fizetve neki gyilkosságáért gyilkossággal. Majd megköti Noéval a vízözön után, és ez a Szövetség is mindmáig fennáll, és minden emberre vonatkozik, mint ahogy a békekötés jelét, a szivárványt is mindenki láthatja.
Szövetséget köt Ábrahámmal majd fiaival, szövetséget köt Mózessel és az egész választott néppel. Él? és megtörhetetlen szövetséget.
Isten nem végez félmunkát. Ha valamivel késik is, az csak a mi szemünkben késés, nála az id?k beteljesítése. Így, amikor „betelik az id?”, elküldi Fiát, a Szövetség zálogát, a Szövetség örök megpecsétel?jét, az áldozati bárányt, hogy „fölötte” meger?sítse a Szövetséget mindenkivel, aki vele szövetkezni akar. És bár megtehetné, hogy mindenkit kényszerít ennek elfogadására, mégis csak ajánlatot tesz: önmagát adja örök zálogul. „Azt tesztek velem, amit akartok.” Ki hinné el, hogy a leghatalmasabb, minden er? birtokosa, Isten, így kiszolgáltatja magát a semminek – az embernek?
Ez elképzelhetetlen, nem is képzelte el soha senki. Isten maga nyilatkoztatta ki nekünk, hogy higgyünk. Ezért ezt a Szövetséget nem lehet emberi módon megérteni. Isten maga is évszázadokon át és a szövetségkötések sorozatán át készítette az erre kiválasztott népet is, hogy képes legyen befogadni Messiását.
Isten minden egyes szövetségkötéssel egyre többet adott magából az embereknek. Egyre mélyebben átjárta ?ket szeretetével, irgalmával, készítve ?ket eredeti hivatásuk – az istenképiség és a vele való közösség -, betöltésére. Ez nem mennyiségi, hanem min?ségi változás. Ahogy a gyermek is feln?vén, bár lényege szerint ugyanaz, mégsem gyermek többé, hanem feln?tt férfi vagy n?. Nem lehet a régi ruháját toldozgatni-foldozgatni, hanem újat kell varrni neki, hozzá méltót. És nyilván nem az új szövetet fogjuk tönkretenni a régi, szakadt ruha kedvéért, hanem az új szövetb?l varrjuk meg az új ruhát. Hozzá ill?t, emberhez méltót.
Ez a ruha, ez a Szent-b?l sz?tt új köntös az Új Szövetség, beteljesedése és tökéletessége minden el?z?nek. Ezért mondja Jézus mindazoknak, akik a régihez, a megszokotthoz, a túlságosan is emberihez akarnak ragaszkodni: „Senki sem varr régi ruhára új szövetb?l foltot. Vagy ha igen, akkor az új szövet kiszakítja a régit és a szakadás még nagyobb lesz. És senki sem tölti az új bort régi töml?be, vagy ha mégis, a bor szétveti a töml?t, és a bor is, a töml? is tönkremegy. Az új bor új töml?be való.” (Mk 2, 21-22)
Jézus csodálatos és megment? vére a keresztfán szétvetette a régi töml?t, amely korlátok közé zárta Istent. Kettéhasadt a szentek szentjét elválasztó „régi ruha”, a falikárpit. A bor pedig kifolyt és megtermékenyítette az egész teremtett világot - az új töml?t, amelyet Isten eredetileg is arra készített, hogy ?t befogadja, gyermekeivel együtt.
Sípos (S) Gyula