- Részletek
- Kategória: Márkot olvasva
A magvet?r?l szóló példabeszéd Jézus talán egyik legkönyebben megérthet? példabeszéde. ? maga vélte így, ezért kérdezte tanítványaitól: ha „nem értitek ezt a példabeszédet, hogy értitek meg akkor majd az összes példabeszédet?” (Mk 4, 13)
Nem értették, és talán mi sem értenénk, ha Jézus maga meg nem magyarázza. Ez a példabeszéd ugyanis nemcsak bevezet? a példabeszédek világába, hanem bevezet? Isten országának m?ködésébe és növekedésébe. Ez pedig az igehirdetéssel kezd?dik. „Halljátok! Íme, kiment a magvet? vetni.” (Mk 4, 3) Kés?bb megmagyarázza: „A magvet? a tanítást veti.” (Mk 4, 14) Pál apostol csodálatosan levezeti ezt a Rómaiakhoz írt levelében: „Mindenki, aki segítségül hívja az Úr nevét, üdvözül. De hogyan hívhatják segítségül, amíg nem hisznek benne? S hogyan higgyenek abban, akir?l nem hallottak? S hogyan halljanak róla, ha nincs, aki hirdesse? S hogyan hirdesse az, akit nem küldtek? Ezért meg van írva: „Milyen kedves a jövetele annak, aki jó hírt hoz.” (Róm 10, 13-15) Jézus Krisztus a Jó Hír kedves hozója, ? az, aki kinyilatkoztatta nekünk a kezdett?l való dolgokat, amiket nélküle nem tudnánk, nem értenénk, nem is hallhatnánk róla. Isten titkai tárulnak fel általa, mert „úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen.” (Jn 3, 16)
Isten országának növekedése bennünk és közöttünk a Magvet? magvetésével kezd?dik. Isten kezdeményez, de ez önmagában még nem elég. A növekedés a mi válaszunktól is függ. Szabadok vagyunk a párbeszédre, de nem mindannyian és nem teljesen. Jézus az akadályokat veszi sorra példabeszédében. A magvet? „amint vetett, némely szem történetesen az útszélre hullott. Jöttek a madarak és felcsipegették.” (Mk 4, 4) Ez még akár egy der?s természeti kép is lehetne, ha nem hallanánk a magyarázatot is: „Akikben útszélre hull a tanítás, meghallgatják ugyan, de rögtön jön a sátán, s kitépi szívükb?l az elvetett igét.” (Mk 4, 15)
Jézus nem hagy kétséget afel?l, hogy létezik életünkben egy er?szakos szellemi hatalom, aki mindent megtesz, hogy Isten országát meghiúsítsa bennünk. Sátánnak hívja, szétszórónak, szétdobálónak, vádolónak. ? az, aki „embergyilkos kezdett?l fogva”, ? az „?skígyó”, az emberek fogvatartója. Jézus „szabadulást hirdet a foglyoknak”, és személyesen veszi fel a küzdelmet a sátánnal. Életével, tanításával, a kereszthalál elvállalásával és feltámadásával tökéletesen le is gy?zi ezt a gonosz er?t, minden csatlósával együtt.
A sátán er?szakos, aki „kitépi a szívükb?l az elvetett igét”. Ebben az esetben talán esélye sincs a hallgatónak arra, hogy az ige termést hozzon benne! Valóban, az életünkben olyan megkötözöttségek lehetnek, olyan szellemi elnyomás alatt élhetünk, ami szinte lehetetlenné teszi Isten szavának befogadását. (Talán mindannyian ismerünk ilyen, az Isten felé teljesen zárt, közömbös embereket…)
Nyilvánvaló példája a gonosz teljes uralmának a megszállottság, amikor a gonosz lélek hatalma alá hajtotta az emberi személyiséget és tetszése szerint irányítja azt. De! Még ilyenkor is van remény! A gerazai megszállottban egész légiónyi ördög volt, mégis Jézus lábai elé vetette magát! Isten szabadító kegyelme mindenkire és minden korban kiáradhat! Ezért soha nem szabad feladnunk a reményt, egy ember életében sem!
Pál apostol b?ven találkozott reménytelennek t?n? esetekkel. Saját életében és testében is megtapasztalta a sátán dühét. Ezért figyelmeztet mindannyiunkat: „Öltsétek föl az Isten fegyverzetét, hogy a sátán cselvetéseinek ellenállhassatok. Nem annyira a vér és a test ellen kell küzdenünk, hanem a fejedelemségek és hatalmasságok, ennek a sötét világnak kormányzói és az égi magasságoknak gonosz szellemei ellen.” (Ef 6, 11-12)
Szellemi égi háború ez, amelyben Jézus Krisztus tökéletes gy?zelmet aratott! A sátán tudja, hogy nekünk birtokunkban van „Isten fegyverzete”, amellyel ellenállhatunk neki. Tudja, de soha nem fogja elismerni vereségét, csak ha szembekerül ezzel a nagyobb er?vel!
A háború most is zajlik, most a mi életünkben, testünkben, lelkünkben és környezetünkben. A sátán most is minden erejével meg akar kötözni és elnyomni mindannyiunkat. Most is minden erejével azon van, hogy Isten életét kitépje a szívünkb?l. ? a totális diktatúra híve volt, maradt és lesz is mindenkor, egészen az utolsó ítéletig, amikor nyilvánvalóvá válik, hogy minden hatalma megsz?nt a teremtett világ felett. Mi azonban már most is élhetünk Jézus gy?zelmében! Megakadályozhatjuk, hogy a gonosz „megölje” az isteni magot! És ahogy a „megigazultság és kegyelem ajándéka” (lásd Római levél) n? bennünk, úgy tudjuk mi is egyre hatékonyabban hordozni az Igét és meghirdetni a szabadulást, gyógyulást az embereknek…
Sípos (S) Gyula
- Részletek
- Kategória: Márkot olvasva
Különböző korok különböző lelki alkatokat kedveltek...
A szentimentalizmus és romantika kora inkább a melankolikus alkatot részesítette előnyben. Az angol gentleman ideálja közelebb áll a flegmatikus típushoz, míg a harcos spártaiak talán inkább a kolerikus alkatot idealizálták. A mi korunk a vidám, kedves szangvinikus alkatot díjazza. (Egy XVIII. századi angol úriember valószínűleg elborzadt volna ettől a heherésző, vigyorgó, komolytalan és valószínűleg felszínes embertől…) Isten azonban mindegyik lelki alkatot szereti és mindegyiknek ismeri erősségeit és gyengéit. Amikor a magvetőről szóló példabeszédben az isteni mag befogadásának akadályairól beszél, lehatol az emberi természet gyökeréig.
„Más szemek köves talajra hullottak, itt nem volt elég a föld. Csakhamar kikeltek, mert nem kerültek mélyre a földbe. De aztán, hogy forrón sütött a nap, kiszáradtak, mert nem eresztettek mélyre gyökeret. Voltak szemek, amelyek bogáncsok közé hullottak. Amint a bogáncsok megnőttek, elfojtották, ezért nem hoztak termést.” (Mk 4, 5-7)
Bármilyen lelki alkatúak is vagyunk, el tudjuk mondani, hogy forrón süt a nap, vagy kevés a föld, vagy nincs elég víz, vagy sok a bogáncs – csupa nehézség. Egyetlen ember sem él tökéletes körülmények között – ez ugyanis az Éden élete volt, amit elvesztettünk, és csak Krisztusban nyerhetünk vissza. Jézus tudja, hogy az Élet átadása akadályokba ütközik. Azt is tudja, hogy sokszor az akadályokat csak az igehirdetés hallgatói tudják megszüntetni, mert az ő életükben van jelen, s ha akarnak, uralkodhatnak fölötte – feltéve, hogy egyáltalán észreveszik, hogy ezek akadályok.
„Ugyanígy, akikben köves talajra hull a mag, amikor hallják a tanítást, szívesen fogadják, de nem ver bennük gyökeret, mert csak a pillanatnak élnek. Ezért ha szorongatás vagy üldözés éri őket az ige miatt, hamarosan megbotránkoznak. És mások, akikben a bogáncsok közé hullik, hallják ugyan a tanítást, de a világ gondjai, a csalóka gazdagság és a többi vágy szívükbe hatol, elfojtja az igét, úgyhogy terméketlen marad.” (Mk 4.16-19)
A szangvinikus ember például szeret a pillanatnak élni. Ha akar, még szentírási igét is hozhat: elég a napnak a maga baja, a holnapi nap majd jótáll magáért. Azt hiszi, hogy jót tesz, amikor lerázza magáról a küzdelem nyűgét, szorongását. A melankolikus meg éppen szeret belül őrlődni. Talán össze is téveszti ezt az elmélkedéssel, vagy a megismerés más formáival. Nehezen veszi észre, hogy önmaga körül forog. A pragmatikus kolerikust nem érdeklik a „nyafogások” ő építeni akar, gazdagodni, előre jutni. Könnyen elfelejti, hogy a „csalóka gazdagság” éppúgy a bogáncsok és tüskék közé tartozik, mint a „világ gondjai”…
Bármilyen lelki alkaltúak is vagyunk, az a veszély fenyeget minket, hogy kiszáradunk és hagyjuk, hogy a bogáncsok, azaz a világ élete a szívünkig hatoljon és megfojtsa bennünk Isten életét. Így, amikor olyan kihívás elé érkezünk, ami ellenkezik természetünkkel, szokásainkkal, megbotránkozunk. Mivel az Ige nem tud mély gyökeret verni a szívünkben, ezért nincs erőnk a küzdelemhez. Saját természetünkkel állunk oda Isten természete helyett – és így törvényszerűen elbukunk.
Ha növekedni szeretnénk Istenben, akkor elő kell készítenünk a talajt a magoknak. Mélyre ásni, kiirtani a bogáncsot – ez az önismeret útja. A Szentlélek pedig – Aki előtt semmi sincs rejtve, mert még Isten mélységeit is kutatja -, segít, hogy megérthessük önmagunkat. Aki pedig megérti saját természete esendőségét, az már minden erejével Istenre akar támaszkodni. Jó és termékeny földdé válik, amely százszoros termést hozhat…
Sípos (S) Gyula
- Részletek
- Kategória: Márkot olvasva
Isten nem adja fel a reményt...
„De volt mag, amely jó földbe hullott. Ez amikor kikelt és kifejlődött, termést hozott, az egyik harminc-, a másik hatvan-, a harmadik százszorosat.” (Mk 4, 8) Ami megmagyarázva annyit tesz: „Végül, akikben jó földbe hull, azok hallják a tanítást, magukévá is teszik, és az egyik harminc-, a másik hatvan-, a harmadik százszoros termést hoz.” (Mk 4, 20)
Hogy végül mi a termés – vagy ahogy a párhuzamos történetek írják: gyümölcs -, amit „megterem” a krisztusi ember, arról sokféle magyarázat létezik. Pál apostol ezt írja az ilyen emberben működő Szentlélek hatásáról: „A Lélek gyümölcse viszont: szeretet, öröm, békesség, türelem, kedvesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás.” (Gal 5, 22-23)
A jó termés az megnyilvánul a szavakban is: „A jó ember szívének jó kincséből jót hoz elő, a rossz ember pedig a rosszból rosszat. Hisz a száj a szív bőségéből beszél.” (Lk 6, 45)
Természetesen nem pusztán jó tulajdonságokról vagy szép beszédről van szó, hanem az ebből fakadó jó tettekről is: „Így minden jó fa jó gyümölcsöt terem, a rossz fa pedig rossz gyümölcsöt. (…) Tehát gyümölcseikről ismeritek fel őket. Nem jut be mindenki a mennyek országába, aki mondja nekem: - Uram, Uram! Csak az, aki teljesíti mennyei Atyám akaratát. Sokan mondják majd nekem azon a napon: Uram, Uram, hát nem a te nevedben jövendöltünk? Nem a te nevedben űztünk ördögöt? Nem a te nevedben tettünk annyi csodát? - Akkor kijelentem nekik: Sosem ismertelek benneteket. Távozzatok színem elől, ti gonosztevők! Aki hallgatja szavamat, és tettekre is váltja, az okos emberhez hasonlít, aki sziklára építette a házát.” (Mt 7.17, 20-24)
Lehetek én a világ legnagyobb teológusa, kaphatok mennyei kinyilatkoztatásokat, hatalmas csodákat művelhetek – mindezt nem én teszem, hanem Isten. Ő dicsőíti meg magát bennem, ebben nekem nincs érdemem. Sőt, akár a legnagyobb tékozló lehetek, a mennyei kincsek szétszórója – ha életemmel nem válaszolok Isten hívására. Ha közben megmaradok önzőnek, irigynek, kérkedőnek… akkor nincs élet bennem. Lehetek látványos, mint egy óriásfa, de mégis gyümölcstelen. Pedig ha Isten megdicsőíti magát bennem, nekem is meg kell dicsőítenem őt tagjaimban!
A százszoros termés nem százszoros mennyiségű megtért ember – bár lehet ez is következmény. Nem anyagi vagy lelki áldás – bár Isten megadhatja azt is. Nem is gyógyulás vagy szabadulás – bár ez is része Isten munkájának – hanem a „krisztusi ember” kifejlődése, a „belső ember” megerősödése. Ahogy Pál írja: „Élek, de már nem én, hanem Krisztus él énbennem. Minthogy azonban most még testben élek, Isten Fiának hitében élek, aki szeretett engem és feláldozta magát értem.” (Gal 2, 20) Ebben a hitben és az ebből fakadó tiszta, szép és egyszerű, szeretettel teli cselekedetekben való élés – százszoros termés, amely kedves Istennek.
Így dicsőítem meg Istent önmagamban, amikor Öérte, szeretetből vállalom az áldozatot a másik emberért és cselekedeteimben – ha kell, önmagam is megtagadva - neki kedvezek. Ebből a szeretetből, ebben a szeretetben és ezért a szeretetért teremtette Isten a világot és aki ebben a szeretetben van, az tér vissza hozzá…
Sípos (S) Gyula
- Részletek
- Kategória: Márkot olvasva
„Ezután így folytatta: „Vajon azért gyújtanak lámpát, hogy a véka vagy az ágy alá rejtsék? Nem azért, hogy a lámpatartóra tegyék? Mert nincs elrejtve semmi, amire fény ne derülne, és nincs titok, amely nyilvánosságra ne jutna. Akinek van füle a hallásra, hallja meg!” (Mk 4, 21-23)
Vajon Jézus azért beszélt példabeszédekben, mert valamit el akart titkolni a tanítványok elől? Szó sincs róla. Sőt, egy helyen azt mondja: „Azért jöttem, hogy tüzet dobjak a földre. Mi mást akarnék, mint hogy lángra lobbanjon!” (Lk 12, 49) Szinte erővel akar felgyullasztani, megvilágosítani mindent!
Jézus a világosság aki a világba jött, s nyilvános működése épp a világosság bemutatása a világnak. Azonban óvatos is – a mi érdekünkben -, mert Ő megjelenése nem csak Isten Igéjének megnyilvánulása, vagy a szeretet teljessége, hanem egyben ítélet is: „Ez az ítélet: a világosság a világba jött, de az emberek jobban szerették a sötétséget, mint a világosságot, mert tetteik gonoszak voltak.” (Jn 3, 19) Jobb lenne megértésre és bűnbánatra jutni, hogy a világosság el ne emésszen! Ezért először csak a példabeszéd kis lángocskája csalogatja az érzékeny szívű embert, mint éjjeli lepkét a fény, egyre közelebb…
Jézus világossága nyilvánosságra hoz minden titkot. De akiknek titkuk van, elrejtőznek előle – ahogy az első emberpár is elrejtőzött, miután evett a tiltott gyümölcsből. Akik azonban előjönnek az elrejtőzöttségből és vállalják szívük megnyitását, azok előtt feltárul Isten világossága – igaz, hogy saját szívük gonoszságával együtt.
„(Az Ige) volt az igazi világosság, amely minden embert megvilágosít. A világba jött, a világban volt, általa lett a világ, mégsem ismerte föl a világ. A tulajdonába jött, de övéi nem fogadták be. Ám akik befogadták, azoknak hatalmat adott, hogy Isten gyermekei legyenek.” (Jn 1, 9-12) Akinek van füle – mert vállalja a hallás gyötrelmeit is -, az meghallja Isten Igéjét és megértésre jut, így Isten gyermekévé lesz. Aki mer hinni a Világosságnak, az maga is „megvilágosodott” lesz. Aki nem hisz, az az ítélet alatt marad, a sötétségben, ami alól csak Krisztus világossága szabadíthatná meg.
Hiába akarunk azonban elbújni a sötétségben, Isten mindenképpen „utolér” bennünket. „Mert nincs elrejtve semmi, amire fény ne derülne, és nincs titok, amely nyilvánosságra ne jutna.” Ha máskor nem, hát a halálunk pillanatában, Isten örök jelenében. És akkor már nincs hová menekülni! Ezért jobb nekünk itt, a földön vállalni Isten világosságának tisztítótüzét! Itt még van vígasztalás, van napfény, jó testvérek, étel és ital… Itt még odafuthatunk Jézushoz, hogy miként a tisztátalan lelkek, megvallhassuk, hogy Ő az Úr. Itt még begyakorolhatjuk bűneink bánatát és a bocsánatkérést. Mert ha nem, és személyiségünk belerögzül a tagadás sötétségébe, vajon mit mondunk majd az örök világosság előtt? Félő, hogy ugyanazt, amit egész életünkben – és így nemet mondunk az örök életre az örök világosságban és szeretetben.
Isten azonban nem csak minket világít át, hanem Önmagát is a Szentlélekben. „A Lélek ugyanis mindent átlát, még Isten mélységeit is.” (1Kor 2, 10) Isten mélységes titkai kerülnek napfényre Jézus igehirdetése által. „Így érvényes az Írás szava: Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik őt szeretik. Nekünk azonban feltárta Isten a Lélek által. A Lélek ugyanis mindent átlát, még Isten mélységeit is.” (1Kor 2, 9-10) A Szentlélek megvilágosító ereje átjár minket, és egyszerre érthetővé válnak Jézus tanításai. Az Atyában öröktől fogva elrejtett titok, a Fiú megtestesül, és a Fiúval egy testben pedig mi is részesülünk az isteni életben, erőben és bölcsességben. És mindenre „fény derül”…
Sípos (S) Gyula
- Részletek
- Kategória: Márkot olvasva
„Azután így szólt: „Figyeljetek arra, amit hallotok! Amilyen mértékkel mértek, olyannal mérnek majd nektek is, sőt adnak is hozzá. Mert akinek van, még kap hozzá, akinek pedig nincs, amije van, azt is elveszik tőle.” (Mk 4, 24-25)
Hányszor gondoljuk azt, amikor pénzt kellene adni egy koldusnak: nekem sincs, nem tudok adni. Közben esetleg épp egy gombóc fagyit nyalunk, aminek az árából öt koldusnak adhatnánk egy-egy huszast. És valljuk be, mi húsz forint a megélhetésünkből? A semminél is kevesebb.
Vagy hányszor mondjuk, amikor valakit meg kellene hallgatnunk: most nem érek rá, nincs időm! Aztán hazamegyünk és bekapcsoljuk a tévét, hogy megnézzük kedvenc sorozatunkat. Abban az időben öt embert is meghallgathatnánk, ha rájuk szánnánk az időnkből egy-egy huszast. És valljuk be, mi húsz perc az életidőnkből? A semminél is kevesebb.
És azt hányszor mondjuk, hogy ehhez én nem vagyok elég okos, elég ügyes, elég bátor, elég tehetséges? Hányszor engedjük meg, hogy rossz önképünk, kicsinyhitűségünk és félelmeink megakadályozzák Isten kegyelmének kiáradását?
Jézus figyelmeztet minket arra, hogy helyes mértékkel tekintsünk magunkra és másokra is. Mert amilyen mértéket használunk, az meghatározza a mi életünket is. A zsugorinak hiába van pénze, mégsincs neki, csak holt teher az életén. Még amire a pénz használható lenne, arra sem használja. Az elspórolt idő sem tér vissza soha. A meg nem élt élet pedig örökre tovatűnik.
Isten adna bátorságot, de ha valaki nem lép bele hittel, nem tudja megkapni. Isten adna erőt, de ha valaki mindig gyengének látja magát, soha nem töltekezhet be a Szentlélek erejével. Isten adna teret az életünknek, de ha mindig a sarokban kucorgunk, soha nem nyer távlatot az életünk.
Jézus mondja: „figyeljetek arra, amit hallotok”! Isten egy új mértéket nyújt számunkra - és ez az Ő életéből áradó mértéktelen szeretet. Minden élet ebből fakad, minden jó innen származik. „Akit ugyanis az Isten küldött, az az Isten szavait közvetíti, mert hisz (Isten) nem méri szűken a Lelket, amikor adja.” (Jn 3, 34) Isten szava, a megtestesült Ige közvetíti ezt a mértéktelen szeretetet. Gyógyít, szabadít, megújít, életre kelt. Semmi sem lehetetlen neki. Aki pedig befogadja az Ige tanítását, az részt kap ebből a mértéktelen, el nem fogyó szeretetből. Az örökkévaló javakból éppúgy, mint az ideig való dolgokból. Mennyei kinyilatkoztatásból éppúgy, mint ételből, italból. „Ezért ti elsősorban az Isten országát és annak igazságát keressétek, s ezeket mind megkapjátok hozzá!” (Mt 6, 33)
Hiszed-e, amit Jézus mond önmagáról? „Én azért jöttem, hogy életük legyen és bőségben legyen.” (Jn 10, 10) Ha hiszed, teljes életed van. És amid nincs, azt is megkapod. Mert ami van, ahhoz még adnak: tudáshoz tudást, tehetséghez tehetséget, ételhez ételt, italhoz italt. De ha megtagadod Isten kegyelmét, akkor mid van? Még ami van, az sincs, mert Nélküle semmi sem létezhet.
A talentumokról szóló példabeszédében Jézus világosan mondja: aki elássa talentumait (anyagi, lelki javait), attól elveszi a gazda, amikor visszaérkezik, és odaadja annak, aki azzal jól sáfárkodik. Mi is kaptunk talentumokat – egyénileg és közösségileg is -, és rajtunk áll, hogy kapunk még hozzá, vagy azt is elveszik tőlünk, amink van…
Sípos (S) Gyula