Részletek

Kategória: Márkot olvasva

Megjelent: 2010. július 20

Isten készíti a népet az Ő szavának meghallására. A Kinyilatkoztatás sohasem független a tértől és időtől, nem előzmények nélküli.

Márk már a második mondat elején hivatkozik az előzményekre: „Amint Izajás próféta megírta…”(Mk. 1, 2) A Messiás megjelenése a világtörténelem központi eseménye. Így „magától értetődő”, hogy Isten kezdettől fogva fokozatos belátást engedett az embereknek terveibe. Megmutatta a Messiás személyét, életútját és működésének következményeit. Az Ószövetség könyveiben több, mint 300 prófécia van, amely Jézusban beteljesedett. Ezek jó részét tudatosan vonatkoztatta magára és mintegy beteljesítette a názáreti próféta. „Eljöttem, hogy…” mondja, és a vallásos zsidók számára közismert igeszakaszokat idéz. Tudatos tanúságtétele az Atya előre kijelentett igazsága iránt az utolsó pillanatig tart. A 22. zsoltár szavait imádkozza a keresztfán: „Istenem, Istenem, miért hagytál el engem!” (Zsolt. 22, 1) Ez az a zsoltár, amely előre leírja a halálának körülményeit – de nem ezzel végződik, hanem a győzelem diadalmas bejelentésével: az áldozatát elfogadták, ezért majd az Úrhoz tér a föld minden határa és leborul előtte, még a holtak is hozzá térnek… Valóban, ekkor minden „Beteljesedett!” (Jn. 19,30)
Jézus Krisztus megjelenése tehát nem önkényes, hanem előre bejelentett. Az evangéliumok bemutatják ezt az előre bejelentést. Már Keresztelő János születésének hírüladásánál ezt olvassuk: „Ő maga Illés szellemével és erejével előtte fog járni az Úrnak, hogy az apák szívét fiaik felé fordítsa, az engedetleneket az igazak okosságára térítse, s így a népet előkészítse az Úrnak.” (Lk. 1, 17) Az Ószövetség utolsó könyvében Malkiás írja (3, 23-24), amit az angyal szinte szó szerint mond: eljön Illés az Úr előtt, hogy visszatérítse az atyák szívét a fiakhoz… Ha pedig János Illés szellemében jár, akkor az Úr, akinek az utat készítette, a názáreti Jézus.
Mária szintén kijelentést kap az angyaltól: „Nagy lesz ő és a Magasságbeli Fiának fogják hívni. Az Úr Isten neki adja atyjának, Dávidnak trónját, és uralkodni fog Jákob házán örökké, és országának nem lesz vége.” (Lk. 1, 32-33) De ugyanígy előre kijelentést kapnak a pásztorok és a napkeleti bölcsek – és rajtuk keresztül Heródes is -, de Simeon, Anna, Szent József, és ki tudja még, ki mindenki. A szent írók célja nem a töéletes felsorolás, hanem az előre bejelentés bizonyítása: akit az Isten előre megígért, íme - ahogy meg van írva, és ahogy ránk hagyományozódott, -, itt van közöttünk!
Jézus magára vonatkoztatja az ószövetségi próféciákat. Márk követi őt, amikor kijelenti róla, hogy „Isten Fia”. Az Örömhír kezdete, hogy megjelent Ő, a középpont. Jézusban értelmeződik a múlt, és rá vonatkoztatva van értelme a jövőnek. „Őáltala, Ővele és Őbenne” és „Reá nézve” teremtetett a mindenség, áll fenn a mindenség, Ő a végcélja és beteljesedése az emberiségnek. Ezért visszhangozzák újra és újra az evangéliumok: beteljesedett!
Mielőtt Jézus Krisztus megjelenik, befogadását – mert ha nincsenek befogadók, akkor nincs kinyilatkoztatás sem -, előkészíti a kortársak számára legfontosabb tanú: Keresztelő János. Természetesen az ő megjelenése sem előzmények nélküli. Amikor megjelenik a pusztában, egész lényével – életmódjával, kinézetével – visszanyúl az ősi tradíciókhoz, világossá téve az emberek számára ki ő, és miért jött…

Sípos (S) Gyula

Részletek

Kategória: Márkot olvasva

Megjelent: 2010. július 20

Isten elküldi követét a Messiás színe – megjelenése, de egyben szeme – el?tt, hogy el?készítse annak útját.

Az Atya elküldi követét a Fiú el?tt, elküldi azt a férfit, akit egyedülálló módon, már „anyja méhét?l fogva” eltöltött a Szentlélek. Nem véletlenül mondja róla Jézus: „Mondom nektek, az asszonyok fiai között nincs, aki nagyobb volna Jánosnál.” (Lk 7.28)
Keresztel? (Bemerít?) János ma az egyik leginkább félreértett alakja a Szentírásnak. Torzonborz és zord fickónak láttatják, Zefirelli pedig a filmjében egyenesen mint a börtönben láncait tép?, ordító alakot mutatja be. Ezzel szemben ? annyira megnyer? volt, telve bölcsességgel, hogy még Heródes fejedelem is – aki pedig elfogatta és börtönben tartotta -, rendszeresen beszélgetett vele és „sok mindenben hallgatott rá”. Éppen ezért vált veszélyessé Heródiás – Heródes élettársa – számára, és ezért akarta elérni minden áron a gyenge fejedelemnél a próféta kivégzését.
Jézus egyenesen így beszél Jánosról: „Vagy mit mentetek ki látni? Prófétát? Igen, mondom nektek, többet mint prófétát. ?róla van megírva: „Íme, elküldöm angyalomat színed elõtt, hogy el?készítse utadat.” (Lk 7, 26-27) Itt nem csak a saját messiási voltát jelenti ki világosan az ószövetségi iratokat jól ismer? nép el?tt, hanem egyben tanúságot is tesz Jánosról.
Megjelenik János, a nazír, az Istennek elválasztott. Nem vágja a haját, bort és részegít? italokat nem iszik, egyszer? ruhát visel és hirdeti a b?nbánat és megtérés szükségességét. Emlékeztet Sámsonra – akinek születését ugyanúgy angyal adta hírül -, de különb annál. Képes erejét megfékezni és nem vész el vágyaiban, mint el?dje. Erejét már nem a hajában – megjelenésében, testi természetében -, hanem a szívében hordja. Egysége Istennel szilárd és el nem árulható. Emlékeztet Illésre prófétára is. Illés azonban csak a 450 hamis próféta legyilkolása után – amit egyáltalán nem kért t?le az Úr – megy ki a pusztába, egy asszony haragja el?l menekülve. Csak itt érti meg mélyebben isten természetét, amit?l megváltozk élete. János azonban már a pusztából jött, már legy?zte saját természete minden hevességét. Nem átkoz meg senkit, mint Elizeus, vagy mint ahogy a tanítványok akarták lehívni a „tüzes istennyilát” az ?ket be nem fogadó falura. Azoknak azt mondta Jézus: „Nem tudjátok, milyen lélek lakik bennetek:” Keresztel? János már túl van minden bels? megkülönböztetésen és küzdelmen. Ezért ? hirdeti legtisztábban az Úr akaratát. Ismeri a saját helyét és küldetését: „Ezt hirdette: Aki utánam jön, hatalmasabb nálam. Arra sem vagyok méltó, hogy lehajoljak és megoldjam saruszíját. Én vízzel keresztellek, ? majd Szentlélekkel keresztel benneteket.” (Mk 1, 7-8)
Márk evangéliumának harmadik verse tökéletesen leírja János helyét: „A pusztában kiáltónak szava”. (Mk 1, 3) Az ? jellemz?je azonban nem az, hogy „pusztában kiáltó” – bár ott jelent meg. Isten az, aki kiált Izrael pusztaságában, ahol évszázadok óta nem hallatszott prófétai szó! Isten az, aki betölti az id?t, és miel?tt a Szó, az Ige testté lett, Isten kimondott egy másik szót, hogy el?készítse az Ige útját. János ez a szó, éppen azért, mert megtisztulva mindent?l, tökéletesen tudja közvetíteni Isten szavát az emberekhez. ? az anyja méhét?l kezdve erre a küldetésre elválasztott, megtisztított, tökéletes férfi, az „angyal”, aki megjelenik egész Izraelnek, hogy egész lényével – szavaival és tetteivel – meghirdesse a Messiás eljöttét. ? azt mondja magáról: „A pusztában kiáltó szó vagyok.” (Jn 1, 23) Ez az ? „neve”, létének és személyiségének lényege: Isten tisztán kimondott szava, az Ige meghirdet?je.
Éppen ezért János nem fecseg. Minden szava egyszer? és a lélekig hatoló. Amikor a atonák vagy a vámosok megkérdezik mit tegyenek, egyszer?en és röviden válaszol: ne er?szakoskodjatok, elégedjetek meg azzal, ami a törvény szerint jár…
Nincs a szavaiban semmi, az emberek által vágyott „bölcsességb?l”. Nincs egyrészt-másrészt, nincs „talán” és „mintha”. Szavainak egyszer? igazsága a Lélek erejével hatol az emberi szívekbe, hogy ott jó termést hozzanak. Nem véletlen, hogy kimegy hozzá az egész nép, hogy b?nbánatot tartson…

Sípos (S) Gyula

Részletek

Kategória: Márkot olvasva

Megjelent: 2010. július 20

Keresztelő János nem tesz egyetlen csodát sem – vagy amit akkor csodának tartottak -, mert nincs rá szükség. Isten olykor csodákkal igazolja azokat, akiket szolgálatra rendelt, hogy higgyenek bennük.

Ezt ígéri tanítványainak is, és ennek megvalósulását láthatjuk az Apostolok cselekedeteiben és azóta is az egyház életében.
János azonban „maga a csoda”, az évszázadok óta nem látott próféta. Üzenete nagyon egyszerű, de a Lélek erejével hatol az emberi szívekbe. Összesen két dolgot mond: jön a Messiás, és meg kell térnetek, hogy Vele lehessetek.
Izrael egy része még mindig várta a Felkentet. Várhatta úgy, mint Simeon, aki „igaz és istenfélő ember volt. Várta Izrael vigaszát, és a Szentlélek volt rajta. Kinyilatkoztatást kapott a Szentlélektől, hogy addig nem hal meg, amíg meg nem látja az Úr Fölkentjét.” (Lk 2, 25-26) De várhatta úgy is, mint Heródes, aki amikor hírt kapott arról, hogy megszületett a Nagy Király, félelmében és hatalomvágyától elvakultan nem habozott kétéves korig minden fiúgyermeket megöletni Betlehem környékén. A legtöbben azonban mégis úgy várták, mint Megszabadítót. És valóban, Jézus eljön, és már a neve is azt jelenti: „Isten megszabadít”. De hogy a várakozók helyesen értsék a szabadítást – megszabadulva annak aktuálpolitikai vagy gazdasági értelmezésétől - és felismerjék benne Isten Fiát, elengedhetetlenül szükséges János szolgálata.
János eljött, hogy „egyenessé tegye az Úr ösvényét” az emberi szívekben. Hogy gondolataikat és vágyaikat elfordítsa evilág bajaitól és örömeinek reményétől Isten gondolatai és örömei felé. Azt akarta, hogy mindenki megértse: bűnbánat és megtisztulás nélkül nem lehetséges sem megérteni, sem befogadni Istent! Saját magát hozza fel példának: bár ti nagynak tartotok, azt kérdezitek, én vagyok-e a Felkent, vagy a próféta, de én még „arra sem vagyok méltó, hogy lehajoljak és megoldjam saruszíját. - Aki utánam jön, hatalmasabb nálam. - Én vízzel keresztellek, ő majd Szentlélekkel keresztel benneteket.” (Mk 1, 7-8) Alázatosan elismerte saját helyét és szerepét. Ez azonban nem a „nyuszik alázatossága” volt. János olyan fontosnak tartotta a bűnbánat és megtérés hirdetését, hogy nem félt attól, hogy erős szavakat használjon: „Viperák fajzata! Ki tanított arra titeket, hogy fussatok az eljövendő harag elől? Teremjétek a bűnbánat méltó gyümölcsét! És ne mondogassátok magatokban: Ábrahám a mi atyánk! - Mert mondom nektek, van hatalma az Istennek, hogy ezekből a kövekből fiakat támasszon Ábrahámnak. A fejsze már a fák gyökerén van. Minden fát, amely nem terem jó gyümölcsöt, kivágnak és tűzre vetnek.” (Lk 3, 7-9)
János nem habozik arról a haragról beszélni, amit a jövendölésben a Messiás mond: „hogy hirdessem az Úr kedves esztendejét és haragjának napját”. Jézus nem olvassa fel a mondat második részét a zsinagógában – éppen azért, mert az Ő személye a próbakő és a szegletkő. Arra vágyik, hogy szabad akaratukból válasszák őt az emberek, ne fenyegetés hatására. Ő pontosan tudja, amit a tanítványainak mond: „Aki hisz és megkeresztelkedik, az üdvözül, aki pedig nem hisz, elkárhozik.” (Mk 16, 5) Jézus elutasítása a legnagyobb tragédia, ami történhet velünk, mert ezzel Istent és annak minden javát is elutasítjuk. Ugyanígy, Jézus elfogadása a legnagyobb jó, ami történhet velünk, mert ezzel befogadjuk életünkbe Istent és javait.
Keresztelő János érzi küldetésének súlyát, ezért minden alkalmat megragad, hogy betölthesse azt. Lényének, szavainak erejét mutatja, hogy „kiment hozzá Júdea egész vidéke és a jeruzsálemiek mindnyájan.” Ő pedig „Megkeresztelte őket a Jordán folyóban, miután megvallották bűneiket.” (Mk 1, 5) Ha eszünkbe idézzük, milyen nehéz olykor csak a saját bűneinket is beismerni, megláthatjuk János nagyságát.
János bemeríti a vízbe a bűnbánókat. Mindez a bűnök lemosásának és az új életnek a  (szükséges) szimbóluma. Nem mágikus rítus, hogy csak így lehessen tenni, különben a sivatagban nem élhetnének keresztények, míg a tengerparton tolonganának. Nem a víz alá merülés az új élet feltétele, hanem a bűnbánat és a gondolatok és belső életünk megváltoztatása, azaz elfordulás önmagunk felől Isten felé – és csak „rajta keresztül” vissza önmagunkhoz és társainkhoz. Mértéke pedig nem a víz mennyisége, hanem a jó gyümölcsök, amelyet a bűnbánó élet érlel: a szeretet, öröm, tisztaság, kedvesség, fegyelmezett élet. Ez pedig lehetetlen a Szentlélek nélkül, amelyet pedig a Messiás ajándékoz, nekünk, aki „Szentlélekkel keresztel”.

Sípos (S) Gyula

Részletek

Kategória: Márkot olvasva

Megjelent: 2010. július 20

Közbevetőleg röviden szólnunk kell a keresztség körüli ellentétekről. Az újszövetségi könyveket figyelmesen olvasva hamar megláthatjuk, milyen meddőek.

és tartalmatlanok ezek a kereszténységben újra és újra fellángoló viták arról, hogy kit lehet és milyen módon megkeresztelni.
Hogy a „technikai részletekkel” kezdjük: amikor Jánoshoz „kiment az egész nép”, közöttük ott voltak a férfiak, asszonyok és gyerekek egyaránt. Hogy pedig a férfiakat bemerítette, alányomta a vízbe, azt könnyen elfogadhatjuk. De mit tett az asszonyokkal? Akkor még nem volt fürdőruha-divat, és az egyébként szigorú szabályok között élő nőkről nehezen lehet elképzelni, hogy átázott ruhában tették magukat közszemlére, azt meg végképp nehezen, hogy férjeik – az akkori közfelfogásnak gyökeresen ellentmondva – ezt megengedték volna. De nem is volt erre szükség, hiszen a lényeg a bűnbánat megtartása és ennek jeleként a bemerítkezés. Mivel pedig az ószövetségi tanítások alapján a rituális, tisztulási mosakodásoknak nagy hagyománya volt az egész népben, valószínűleg ily módon történt Jánosnál is.
Hasonlóképp történhetett, amikor Pál apostol a folyó mellett „halászott” az ott ruhát mosó asszonyokra. Beszédbe elegyedett velük, hirdette nekik Krisztust, és amikor befogadták, megkeresztelte őket. Hogy pontosan hogyan tette, azt nem tudjuk, de nyilván „nem áztatta el őket” semmilyen értelemben. Hasonlóképp, amikor Péternél megtér a börtönőr és egész családja, vagy a százados és egész családja, nem olvassuk, hogy megvárták volna a közfürdő kinyitását, hogy aztán ott „alámerítkezzenek” – és akkor még mindig áll, hogy hogyan mehetett volna be az asszonyok részére fenntartott részre az apostol -, hanem ott helyben megtörtént a dolog. És hacsak az a börtönőr nem rendelkezett medencével – amit azért nehezen képzelünk -, akkor ott sem lehetett szó teljes alámerítésről.
Ugyanezt láthatjuk az életkori bontásnál is: az „egész nép”, „egész családja”, „egész házanépe” mindenképpen magában foglalja a gyermekeket is. Persze mindig akadnak olyanok, akik „meg akarják kímélni” Isten országát a kicsinyektől. Jézus azonban világosan tanítja: „engedjétek hozzám a kicsinyeket, mert ilyeneké a mennyek országa”.
Súlyosabbnak tűnik az a kitétel, hogy egy csecsemő nem tud bűnbánatot tartani, ezért nem lehet megkeresztelni. Ezzel szemben több ellenvetést is tehetünk. Egyrészt a keresztségben Isten befogadó kegyelme nagyobb, mint az emberi tett. (Ha nem így lenne, az üdvösség elérhető lenne pusztán jócselekedetekkel, és nem lett volna szükség Jézus megváltói művére.) Ez a befogadó kegyelem pedig különösen működhet akkor, amikor még eleve nincs ott a személyes bűnök akadálya. (Az áteredő bűnt pedig megbánni nem, csak lemosni lehet!) Másrészt maga a Biblia mutat példákat a gyermekkeresztségre – sőt, a magzat-keresztségre. Hiszen, ha a bűnbánat keresztsége nélkül nem részesülhet senki a Szentlélek-keresztségben sem, akkor Keresztelő János „vízkeresztsége” anyja méhében történt, „mielőtt” Mária látogatásakor kiáradt rá a Szentlélek.  (Már ha kell erről egyáltalán spekulálni. De hozhatnánk az ószövetségi példákat is Sámsonról, vagy Sámuelről, akit kisgyermekként szólított meg az Úr…) Még fénylőbb az igazság Mária esetében, aki szükségszerűen volt bűn nélküli edény, hiszen különben a Fiú nem vehetett volna lakást benne megtestesülésekor. Ha pedig bűn nélkül való volt, azt Isten előzetes befogadó és megtartó kegyelmének köszönheti…
Végül nem hagyhatjuk figyelmen kívül azt sem, hogy a keresztség Jézus pecsétje a lelken. Így a megkeresztelt csecsemő felnövekedése során, személyisége, hajlamai, tehetségei kibontakozásakor már – kezdettől fogva - részesülhet Isten megerősítő és megtartó kegyelméből. Így hát azok az asszonyok jártak el helyesen, akik elvitték Jánoshoz a gyerekeiket, akik elvitték Jézushoz a gyerekeiket, akik elvitték az apostolokhoz, azok utódaihoz, és akik ma is elviszik a papokhoz és pásztorokhoz, hogy a kicsik minél hamarabb részesülhessenek abban a mennyei védelemben és erőben, amit csak Isten képes megadni nekik. Természetesen ez nem menti fel őket a személyes bűnbánat és Istenhez-térés alól. Azt gondolom azonban, hogy a gyermek-keresztség épp ezt segíti elő, mert lehetőséget biztosít az élő lelkiismeret fenntartására (főleg, ha a család és társadalom nevelő munkája is ezt segíti és nem akadályozza).

Sípos (S) Gyula