- Részletek
- Kategória: Márkot olvasva
Márk rengeteget tud, mégis sok mindenről hallgat. (Pont ellenkezőleg, mint ahogy esetleg mi tennénk.)
Evangéliuma megírásakor Jézus Krisztus halála és feltámadása után vagyunk, 30-40 évvel. Az összegyűlt szóbeli hagyomány hatalmas. Az első tanúk már meghaltak – koruk és az üldözés következtében -, és akik még élnek, azok is szétszóródtak. Egyre erősebb az igény egy összefüggő irat megszerkesztésére – Márk pedig megteszi ezt, de sem a történelmi pontosságra, sem a csodás eseményekre nem helyez nagy súlyt. Jézus nyilvános működésének három évét is összevonja, és szinte mindent kihagy a történetből, ami nem szolgálja közvetlenül célját: Isten Fia megváltó művének bemutatását.
Nem foglalkozik különösebben a történelmi keretekkel. Lukács és Máté is igyekszik pontosan elhelyezni a történelemben is Jézust, kora szabályai szerint: kinek az ideje alatt és milyen események környezetében született, élt, stb. Lukács így ír: „Tiberius császár uralkodásának 15. esztendejében, amikor Poncius Pilátus volt Júdea helytartója, s Galileának Heródes volt a negyedes fejedelme, testvére, Fülöp meg Itureának és Trachonitisz tartományának, Lizániás pedig Abilinának volt a negyedes fejedelme, Annás és Kaifás főpapok idején az Úr szózatot intézett Jánoshoz, Zakariás fiához a pusztában.” (Lk 3, 1-2) Márk ezzel szemben ennyit mond: Jézus megkeresztelkedésének időpontjáról: „azokban a napokban”.
„Történt azokban a napokban, hogy eljött Jézus a galileai Názáretből, és János megkeresztelte őt a Jordánban.” (Márk 1, 9) Mennyi mindenről beszélhetne még! Írhatna arról, hogy Jézus és János rokonok voltak. Arról is, hogy János nagyrabecsülte őt, hiszen ezt mondta neki (szó szerinti fordítás): „Nekem van szükségem, hogy te bemeríts engem és mégis te jössz hozzám?” (Mt 3,14) Mindezt nem azért mondta, mintha tudta volna, hogy Jézus a Messiás - azt ugyanis nem tudta -, hanem Jézus emberi nagysága miatt. Azt mondta ugyanis: „Én sem ismertem (hogy ki a Messiás), de azért jöttem vízzel keresztelni, hogy megismertessem Izraellel.” (Jn 1, 31) Nem ír János későbbi tanúságtételéről és arról sem, hogy hogyan mutatta meg a Messiást az első tanítványoknak – talán még a pusztai negyven nap előtt. Még kevésbé beszél a pusztai kísértés részleteiről.
Megértjük az evangelistát, ha végiggondoljuk helyzetét. Ekkorra már feltűntek az alap nélküli csodás történetek Jézusról, azok a fantasztikus mesék, amelyeket az apokrifekben mi is olvashatunk. Megjelentek a „keresztény gnózis” első csírái is. Ennek követői Jézus életét és tetteit csak szimbólumoknak, valami ősi tudásba való beavatás lépcsőfokainak – végső soron az önmegváltás felé vezető útnak tekintették. Az okkult tanok hirdetői hatalmat vártak Krisztus tanától, mások andalító történeteket – mindkettő távol visz Jézus eredeti küldetésétől. Márk ezért újra és újra felidézi Jézus szavait, aki a démonoknak és a meggyógyított, megszabadított embereknek egyaránt megtiltotta, hogy (így) beszéljenek Róla.
Ha fontos, hogy miért hallgat Márk, még fontosabb, amiről és amiért beszél: „Amikor feljött a vízből, látta, hogy megnyílik az ég, és a Lélek galamb alakjában leszáll rá. Szózat is hallatszott az égből: „Te vagy az én szeretett Fiam, benned telik kedvem.” (Mk 1, 10-11) Először Isten prófétája tett tanúságot a Fiúról, de most maga az Isten tesz tanúságot róla! Nem is akárhogyan, hanem azzal az igével, amely Izajásnál az Úr szolgájáról, a szenvedő szolgáról szóló első ének kezdete: „Íme, az én szolgám, akit támogatok, a választottam, akiben kedvem telik. Kiárasztom rá lelkemet, hogy igazságot vigyen a nemzeteknek. Nem kiált majd, s nem emeli föl a hangját, szava se hallatszik az utcákon. A megtört nádszálat nem töri össze, a pislákoló mécsbelet nem oltja ki. Hűségesen elviszi az igazságot, nem lankad el, sem kedvét el nem veszti, míg az igazságot meg nem szilárdítja a földön.” (Iz. 42, 1-4) Csodálatos tanúságtétel a szeretett Fiú mellett és gyönyörű jellemrajza annak, akiben az Atyának kedve telik.
Az Atya tanúságtételével együtt megjelenik a Szentlélek, hogy „erővel és hatalommal” kenje fel Jézust, akinek küldetése véghezviteléhez van szüksége erre. És ha neki – bár Ő a Fiú – szüksége van a Szentlélek felkenésére, mennyivel inkább szükségünk van nekünk erre!
Az apostoli korban még „magától értetődő” volt a Lélek-keresztség, és az ezzel együtt járó karizmatikus megnyilvánulások: a nyelveken szólás, a prófétai szó. (Ez is kezd azonban halványulni.) Márk, aki Pál apostolnak és Péter apostolnak egyaránt munkatársa volt, látta mindezt és tisztában volt a Lélek-keresztség fontosságával. Mivel enélkül elképzelhetetlen az erőteljes hívő élet, újra és újra felhangzik a kérdés az Apostolok cselekedeteiben: „Vettétek-e már a Lelket?”
A harmadik tanúságtétel a Fiú mellett tehát a Szentlélek tanúságtétele, amely végigkíséri Jézust a kereszthalálig, ahol „kilehelte lelkét” – hogy rajta keresztül mi is részesülhessünk benne.
Sípos (S) Gyula
- Részletek
- Kategória: Márkot olvasva
„A Lélek nyomban arra ösztönözte, hogy menjen ki a pusztába. Negyven napig kinn maradt a pusztában, közben megkísértette a sátán. Vadállatokkal volt együtt, de angyalok szolgáltak neki.” (Mk 1.12-13)
Az evangelista most sem kényeztet el minket. Nem kíván a kísértésről bővebben beszélni, bár bizonyos, hogy ismeri a történetet. Hiszen az ördög olyan unalmasan egysíkú! Isten embereinek kezdetben mindig ugyanazt ajánlja fel, ami sz ő számára is a legfontosabb volt: tiéd lesz – és nem Istené - az ország, a hatalom és a dicsőség. Már az első emberpárnak is ezt mondja, és ezt szajkózza a mai napig. Márk számára a sátán csak mellékszereplő, a központi alak Jézus, akit most megint új oldalról mutat be nekünk. Amikor ugyanis a Lélek arra ösztönzi, hogy menjen ki a pusztába – szó szerint „kiűzi a pusztába” – azt nem azért teszi, hogy ott a kísértővel harcoljon. Ez csak az utolsó napon történik: „Negyven nap és negyven éjjel böjtölt, végül megéhezett. Odalépett hozzá a kísértő, és így szólt…” (Mt 4, 2-3) (Természetesen ez is nagyon fontos rész, de most – Márkot olvasva – ebbe nem mélyedünk bele.) A kísértő megjelenése szükségszerűen bekövetkezik újra és újra – „miután a sátán minden kísértést végbevitt, egy időre elhagyta Jézust” (Lk 4, 13) -, egészen a végső legyőzetésig.
Ami itt fontosabb, az az, hogy Jézus a pusztában mint az új Ádám van jelen, s körülötte a puszta Édenné válik, ahogy a messiási prófécia mondja: „Együtt legelészik majd a farkas és a bárány; szalmát eszik az oroszlán, akárcsak az ökör; és a kígyónak por lesz az eledele. Sehol nem ártanak és nem pusztítanak az én szent hegyemen - mondja az Úr.” (Iz 65, 25) Még pontosabban mutatja egy másik izajási vers a Messiás megjelenését, az Úr szolgájáét, akit eltölt a Lélek: „Az Úr lelke nyugszik rajta: a bölcsesség és az értelem lelke; a tanács és az erősség lelke; a tudás és az Úr félelmének lelke, s az Úr félelmében telik öröme. Nem aszerint ítél majd, amit a szem lát, s nem aszerint ítélkezik, amit a fül hall, hanem igazságot szolgáltat az alacsony sorúaknak, és méltányos ítéletet hoz a föld szegényeinek. Szája vesszejével megveri az erőszakost, s ajka leheletével megöli a gonoszt. Az igazságosság lesz derekán az öv, s a hűség csípőjén a kötő. Akkor majd együtt lakik a farkas a báránnyal, és a párduc együtt tanyázik a gödölyével. Együtt legelészik majd a borjú s az oroszlán, egy kis gyerek is elterelgetheti őket. Barátságban él a tehén a medvével, a kicsinyeik is együtt pihennek; és szalmát eszik az oroszlán, akárcsak az ökör. A csecsemő nyugodtan játszhadozhat a viperafészeknél, s az áspiskígyó üregébe is bedughatja a kezét az anyatejtől elválasztott kisgyerek.Sehol nem ártanak, s nem pusztítanak az én szent hegyemen. Mert a föld úgy tele lesz az Úr ismeretével, mint ahogy betöltik a vizek a tengert.” (Iz 11, 2-9) Jézus a Messiás, és egyben az új Ádám, aki együtt él a vadállatokkal és azok nem bántják sem őt, sem egymást. Ő az, aki újra együtt sétál az Édenben Istennel, Ő az, aki előtt meghajlik a mindenség. Íme, ahogy a próféta, ahogy Isten az égből jövő szózattal és a leszálló Lélekkel, úgy az egész teremtett világ is tanúságot tesz róla – íme, közöttünk van a megígért Megváltó! És ha azt gondolnánk, hogy túlságosan antropomorfizáljuk a természetet, hallgassuk meg, mit ír Pál apostol: „A természet ugyanis mulandóságnak van alávetve, nem mert akarja, hanem amiatt, aki abban a reményben vetette alá, hogy a mulandóság szolgai állapotából majd felszabadul az Isten fiainak dicsőséges szabadságára. Tudjuk ugyanis, hogy az egész természet (együtt) sóhajtozik és vajúdik mindmáig.” (Róm 8, 20-22) Igen, a természet is megtapasztalta már Isten jelenlétét, azért „maga a természet sóvárogva várja Isten fiainak megnyilvánulását.” (Róm 8, 19) Ahol Isten áldása megjelenik, ott a természet is megújul és bővölködik, a vadak pedig „kezessé válnak”, mint Szent Benedeknél, Assisi Szent Ferencnél, Páduai Szent Antalnál – és még sorolhatnánk a példákat.
A természet azonban nem csupán külső természet, ahogy az angyalok sem csak „kívül” jelentkeznek…
Sípos (S) Gyula
- Részletek
- Kategória: Márkot olvasva
„Ezután a Lélek azonnal elragadta ?t a pusztába.” (Mk 1, 12) Ez az elragadás – és elragadtatás -, ez az elkülönülés szükséges.
Tudjuk, hogy Jézus az „Isten Szentje”. A szent, megszentelt pedig azt jelenti, hogy, „Isten számára elkülönített, különválasztott”. Jézust a Lélek tökéletesen elválasztja a világtól, hogy ebben az elkülönültségben a Lélek erejében és világosságában elmélkedhesse át saját emberi természetét és ehhez kapcsolódó küldetését. Fontos itt a Lélek erejét említeni. A pusztai id? eltelte után Jézus már „a Lélek erejével visszatért Galileába”(Lk 4, 14). Ez az er? azonban nem volt „automatikusan” az Övé, ahhoz a pusztai elkülönültségben történtek nélkülözhetetlen fontosságúak voltak.
Meg kell értenünk, hogy Jézus egyszerre volt tökéletesen ember és tökéletesen Isten. Emberi természetében pedig ugyanazokkal a a képességekkel és ugyanolyan törékenységgel rendelkezett, mint bármely más ember. (Ezért maradtak apokrif mesék a gyermekkorában agyaggalambot él?vé változtató Jézusról szóló történetek. Jézus ugyanis nem tett csodákat gyermekkorában, bár „n?tt és er?södött, bölcsesség töltötte be, és az Isten kegyelme volt rajta”. (Lk. 2, 40) Tudjuk, hogy már tizenkét éves korában „akik csak hallgatták, mind csodálkoztak okosságán és feleletein.” (Lk 2, 47) De csodát nem tett, mert a Lélek ereje ilyen módon nem volt vele – a csodatév? er?t csak a pusztában, kapta meg, mint a nyilvános m?ködéséhez szükséges eszközt.)
Szeretjük úgy elképzelni Jézust, mint aki mindent tudott, mindent látott és értett. Jézus azonban nem superman volt. S?t, ha ? nem harcolta volna meg a hit és bizalom jó harcát (is) gy?ztesen értünk, most mi sem tudnánk gy?ztesen megharcolni „a hit jó harcát”, hiszen az csak ?benne lehetséges!
Jézusnak tökéletesen emberi természete volt, ami azt (is) jelenti, – Pál apostol szavai szerint -, hogy „nem olyan, hogy ne tudna együttérezni gyöngeségeinkkel, hanem olyan, aki hozzánk hasonlóan mindenben kísértést szenvedett, a b?nt?l azonban ment maradt.” (Zsid. 4, 15)
Mindannyiunk természetének van egy „árnyékos” oldala. Ide rejtjük önmagunk el?l is, amivel nem szeretnénk szembesülni. Itt gy?lnek elfojtásaink, indulataink, rejtegetett hibáink, erkölcstelennek gondolt vágyaink, stb. (Már Ádám és Éva is így rejt?zik el Isten és önmaguk el?l az édeni állapot összeomlása után. Mi pedig már ebbe születünk bele...) Csak nagyon ritkán engedjük meg Istennek is, hogy Lelke által bevilágítsa ezt a bennünk lév? sötétséget. Így aztán nem jutunk el a helyes önismeretre sem, ennek következtében pedig a rossz kiindulópontból rossz döntéseket hozunk. Istent sem ismerjük, mert – épp az árnyékos oldalunk miatt -, félreértjük ?t is, szándékait is. Fenyeget?nek érezzük ?t vagy követel?z?nek, vagy éppen szeretnénk nagyszakállú mikulásnak látni, aki mindent megenged és folyton ajándékot ad.
Jézus azonban egész életében megengedte az Atyának, hogy az átvilágítsa ?t. Ezért tudatában volt saját emberi természete gyengeségeinek. Értette az ?t ér? kísértések valódi természetét és feldolgozta azokat. Hamis béke helyett engedte a termékeny feszültséget, saját magát is keresztre feszítve, hogy el?ször önmagában gy?zelmet arathasson. (Így öleli át Assisi Szent Ferenc kés?bb a leprást, s vele együtt mindent, amit?l undorodott önmagában és környezetében.) Jézus azért tudta magához hívni kora társadalmának kirekesztettjeit – a pogányokat, a b?nösöket, a vérfolyásosokat, betegeket és ördöngösöket -, mert magából sem rekesztett ki semmit, hanem engedte, hogy Benne a Szentlélek mindent megszenteljen.
A vadállatok és angyalok itt lakoznak a szívünkben. Ugyanazok, akiket Jézus már legy?zött, megszelídített és munkatársaivá fogadott. ?benne lehetünk mi is a „Világosság fiai”, akikben immár nincs semmi sötétség. Jézus gy?zött a gazdagság és sikeresség kísértése fölött éppúgy, mint a vágyak zabolátlan világa fölött. Ezért nyugodtan leülhet a gazdagok lakomáihoz éppúgy, mint engedheti, hogy asszonyok kísérjék. Gy?ztes, szabad mind t?lük, mind a pletykáktól, amelyet jelenlétük okoz. Hiába jön a sátán, hogy felajánlja az „országot, a hatalmat és a dics?séget”, Jézus felismeri, ezek elfogadása hová vezetné emberségét – és nemet mond a pokolba vezet? „széles útra”. A „keskeny utat” választja, és küldetését átelmélkedve készül nyilvános m?ködésére…
Sípos (S) Gyula
- Részletek
- Kategória: Márkot olvasva
Jézus az Ige, aki „testté lett, és közöttünk élt.” (Jn 1, 17) Nem csoda tehát, hogy küldetését – beteljesítését - is az ószövetségi igék fényében szemlélte.
„Az Úr lelke van rajtam, azért kent fel engem, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek. Elküldött, hogy hirdessem a foglyoknak a szabadulást, a vakoknak a látást, hogy szabadon bocsássam az elnyomottakat, és hirdessem az Úr kegyelmének esztendejét.” Összetekerte az Írást, átadta a szolgának és leült. A zsinagógában minden szem rászegeződött. S elkezdte beszédét: „Ma beteljesedett az Írás, amit az imént hallottatok.” (Lk 4, 18-21)
Jézus eljött, hogy beteljesítse Isten előre kijelentett igazságát a Messiásról. Tudatosan tette, ahogy Máté is bemutatja: „Amikor beesteledett, sok ördögtől megszállt embert vittek hozzá. Szavával kiűzte a gonosz lelkeket, és mind meggyógyította a betegeket, hogy beteljesedjen Izajás jövendölése: „Magára vállalta bajainkat és hordozta betegségeinket.” (Mt 8, 16-17) Pál apostol is az addig leírt prófétai szavakra hivatkozik, amikor így mutatja be Jézust: „Akkor így szóltam: Íme, jövök, Istenem, hogy teljesítsem akaratodat, amint a könyvtekercsben rólam írva van.” (Zsid 10, 7)
Jézus rendkívüli tudatosságát és összeszedettségét mutatja, hogy egészen a halála pillanatáig kontrollálta az eseményeket. A keresztúton haldokolva még beszél a síró asszonyokkal, elrendezi édesanyja sorsát, hogy aztán kijelenthesse: „beteljesedett” – megtett mindent, a mű készen áll az Atya dicsőségére és az emberek javára.
Ennek a rendkívüli tudatosságnak a szolgálatában áll a pusztai tartózkodása is. E negyven nap alatt újra átelmélkedi a kitűzött célt, és az ehhez szükséges eszközöket. Mivel magában egyesíti a szolgálatokat és a karizmákat, ezekből választja ki azt, ami szolgálatához szükséges és elégséges. Nem sziporkázik, nem használ mindent, még ebben is rejtőzködik. Tanítványainak éppen ezért mondhatja: „Aki hisz bennem, ugyanazokat a tetteket viszi végbe, amelyeket én végbevittem, sőt még nagyobbakat is végbevisz, mert az Atyához megyek, s amit a nevemben kértek, azt megteszem nektek, hogy az Atya megdicsőüljön a Fiúban, bármit kértek a nevemben, megteszem nektek.” (Jn 14, 12-14) Ugyanezt igazolja az általa elküldött szentlélek ajándékaiban és karizmáiban is. Hiszen van olyan karizma, amelyet Ő nem használ, de tanítványainak mégis rendelkezésére bocsátja. Hiszen minden Tőle származik! Szolgálatában Ő az Atya küldötte, mindenki apostola. Ő a legnagyobb próféta, aki minden igazságot kijelent és beteljesít. Ő az élő Ige, aki evangelistaként meghirdeti az Örömhírt és tanítóként tanítja annak igazságait. Ó a jó pásztor és az örök főpap. És Ő az, aki jelekkel és csodákkal igazolja örök igazságait. Így hát, amilyen szolgálatot Ő nem tett, az nem is létezik.
Jézus Krisztus az igében mintegy tükörben szemléli magát, hogy magára, mint Igére ismerjen. („A valóság Krisztusban van” – írja Pál a kolosseieknek (Kol 2, 17). Mi is csak benne szemlélhetjük önmagunkat reálisan.) És amit felismer, azt beteljesíti.
A pusztában töltött felkészülési idő mintegy koronája az előző harminc évnek. Jézus immár teljesen készen áll arra, hogy végighaladjon az örök időktől fogva előre elrendelt úton, s így ég és föld előtt meghirdesse és jelenvalóvá tegye az Atya királyságát közöttünk.
Sípos (S) Gyula
- Részletek
- Kategória: Márkot olvasva
Márk – milyen mennyei relativitáselmélet! -, egybefogja az időt és a teret és Jézus köré rendezi. A pusztában töltött idő után a Megváltó „belép a történelembe” és örökre megváltoztatja azt.
Mikor? „János elfogatása után”. Hol? „Jézus Galileába ment”. És mit tett? „Meghirdette az Isten örömhírét.”
Az írót nem a valóságos idő – a nyilvános működés fizikai ideje -, hanem a „mennyei időszámítás” érdekli. Jézus ennek adja meg sarokpontját, amikor azt mondja: „Beteljesedett az idő, és már közel van az Isten országa. Tartsatok bűnbánatot, és higgyetek az evangéliumban.” (Mk 1, 14-15) Szó szerinti fordításban: „Betelt az idő, közel jött az Isten királysága, térjetek más felismerésre és higgyetek az örömhírnek!” (Mk 1, 15)
Letelt a várakozás ideje, az advent, vége a sóhajtozás korának. Jézusban Isten érkezett el közénk, ezért ahol Jézus jelen van, ott van Isten királysága. És „búsulhat a násznép, míg vele a vőlegény?” (Mt 9, 15) Az Ószövetség első könyvétől a Jelenések könyvéig újra és újra felhangzik „örüljetek”! Pál apostol az élet egészére kiterjeszti időben és térben: „Örüljetek az Úrban szüntelenül! Újra csak azt mondom, örüljetek.” (Fil 4.4) - hiszen Isten térben és időben már mindig velünk van! János apostol pedig Jézust azonosítja az élet teljességével: „Igen, az élet megjelent, láttuk, tanúságot teszünk róla, és hirdetjük nektek az örök életet, amely az Atyánál volt, és megjelent nekünk.” (1Jn 1, 2) Sőt, az Atya „mindent általa és érte teremtetett.” (Kol 1, 16) Érte hívatott el Ábrahám, Mózes, Dávid, érte hangzottak el a próféciák, a történelem minden eseménye reá mutat. Jézus tudatában van mindennek és bátran kimondja: betelt az idő – mert itt vagyok köztetek. Ismerjetek fel, lássátok meg, hogy „én vagyok”! Nem habozik kijelenteni – bár tudja, hogy meg akarják kövezni érte - „Bizony, bizony, mondom nektek: Mielőtt Ábrahám lett, én vagyok.” (Jn 8, 58) Ez az „én vagyok” hangzott el Mózesnek az égő csipkebokorból Isten önkinyilatkoztatásaként: „Aki van”. (Kiv 3, 14) Öröktől fogva és örökké.
Hallatlan erő és bátorság sugárzik Jézusból. Egész személyiségét és életét kínálja, mint Isten életét és személyiségét. Ennek felismeréséhez és elfogadásához azonban valóban „a gondolkodás megváltoztatására” van szükség. Hiszen minden eddigi hit, szokás, gondolati panel felülvizsgálatra szorul. Minden eddigi tett és vágy újra megméretődik Jézusban. (Az Ő tisztaságához, „szelíd és alázatos szívéhez” mérve pedig mindannyian bűnbánatra szorulunk.) Ő azonban nem vádol, hanem simogat. Nem lesújt, hanem felemel. Nem kirekeszt, hanem beemel Isten országába, amely olyan „közel jött”, hogy immár tapintható, átölelhető és egészen megismerhető. Isten és ember újra együtt sétál, mint egykor az Édenben… Milyen lelkesedés sugárzik majd mindazokból, akik felismerik őt! Amikor így kiáltanak: „Megtaláltuk a Fölkentet!” (Jn 1, 41)
Megtérésünk a mennyei idő betöltődése az életünkbe és életünkben. Péter apostol Joel próféta szavaira hivatkozik, amikor pünkösdkor azt mondja: ezek már az „utolsó napok”, térjetek meg és higgyetek Jézus nevében és töltődjetek be a Szentlélekkel! (ApCsel 2. fejezet) Ebben a betöltődésben pedig a történelmi idő és a mennyei idő szövődik újra össze. És míg a történelmi idő a maga eseményeivel tovább halad előre múlt és jövő között, a mennyei idő immár az örök jelen, amely Jézusban beteljesedett is itt van közöttünk. És ezzel szemben: míg a történelemben már csak az utolsó napok vannak hátra, „amíg a gonoszság pohara betelik”, addig a mennyei időben hatalmas távlatok nyílnak meg előttünk: az örök élet végtelen ideje és lehetőségei.
Sípos (S) Gyula