- Részletek
- Kategória: Márkot olvasva
Az egyik legszebb történet az evangéliumokban a hitről a vak Bartimeus története.
Ott ül ez a szerencsétlen ember az út szélén. Láthatólag senki se törődik vele, személye kényelmetlen és kellemetlen, csak egy zavaró tényező a Jézus körül tolongó tömegnek. Leginkább azt szeretnék, ha ott se lenne, hisz úgy kiabál és olyan dolgokat mond, amik megbotránkoztatóak és veszélyt jelenthetnek. De olvassuk el először a történetet:
„Közben Jerikóba értek. Amikor Jerikót tanítványainak és nagy tömegnek a kíséretében elhagyta, egy vak koldus, Timeus fia, Bartimeus ott ült az útszélen kéregetve. Hallva, hogy a názáreti Jézus közeledik, elkezdett kiáltozni: „Jézus, Dávid fia, könyörülj rajtam!” Többen csitították, hogy hallgasson. Ő annál hangosabban kiáltotta: „Dávid fia, könyörülj rajtam!”
Jézus megállt, és így szólt: „Hívjátok ide!” Odaszóltak a vaknak: „Bízzál, kelj fel, téged hív!”
Az eldobta köntösét, felugrott, és odasietett Jézushoz.
Jézus megkérdezte: „Mit tegyek veled?” „Mester - kérte a vak -, hogy lássak.”
Jézus így szólt hozzá: „Menj, a hited meggyógyított.” Nyomban visszakapta látását, és követte az úton.” (Mk 10, 46-52)
Tolong a tömeg, talán egy újabb ingyen ebédet szeretne, talán csak szép szókat akar hallani, talán egyszerűen csak az „új király” követői közé akar tartozni, kíváncsian várják a fejleményeket – de hinni, azt nem akarnak. Bartimeus kiabálása rendkívül kínos lehet nekik, mert a vak ember Jézust a messiási címen, Dávid fiának hívja, és így könyörög hozzá. Ez pedig veszélyes dolog, politikailag és vallásilag is lázadásnak minősíthető, és egyébként is, „még nem bizonyított”. Amíg a hatalmasok ki nem mondják a végső szót, addig minden lehetséges, jobb óvatosnak lenni…
Jézus azonban meghallja Bartimeus kiabálást és magához hívatja őt. Nincs mit tenni, észre kell venni ezt a kellemetlen alakot az útfélen. Oda persze nem mennek hozzá, fel nem segítik, de azért „nyájas szóval biztatják” – a szavak semmibe se kerülnek: Bízzál, kelj fel, téged hív… Ők nem teszik hozzá, hogy ki is az, aki hívja a koldust, ők nem tisztelik meg semmilyen címmel Jézust. Ott vannak, de nem hisznek és nem értenek. Ezekről mondja a Fiú a példabeszédében: „A ház ura feláll és bezárja az ajtót, ti meg kint maradtok és zörgetni kezdtek az ajtón: Uram, nyisd ki nekünk! Akkor azt fogja nektek mondani: Nem tudom, honnan valók vagytok. Ti bizonygatjátok: A szemed láttára ettünk és ittunk, a mi utcánkon tanítottál. De ő megismétli: Nem tudom, honnan valók vagytok. Távozzatok egy szálig, ti gonosztevők!” (Lk 13, 25-27)
Mondhatnánk, Bartimeus is csak azért kiabál ilyen bátran és merészen, mert fel akarja hívni magára a figyelmet. Honnan is tudhatná ő, hogy Jézus valóban a Krisztus-e, vagy csak egy csaló? Ugyan ki világosította fel őt erről?
Bartimeus azonban hitt Jézusnak. Hitte, hogy aki most arra jön, annak gondja van rá, az képes őt meggyógyítani, s ha ez így van, akkor pedig valóban Ő a Messiás, mert ilyen csodát csak a Krisztus tehet! Hitének bizonyítéka pedig az, hogy „eldobta köntösét, felugrott, és odasietett Jézushoz”. Bizony, ha én egy vak koldus lennék, egyetlen köntösömet biztos nem dobnám csak úgy el az út szélén, a tömegben, amely elsodorhat annyira, hogy – vakon -, sohasem találom meg újra azt! De Bartimeus eldobta a köntösét, mert bízott, mert hitt Jézusban! Nem emberi véleményekre, okoskodásokra hallgatott, nem lehetett őt elnémítani, hite bátorrá és erőssé tette, ezért nem félt elhagyni egyetlen ruháját, ezért mert hangosan kiabálni, és ezért merte Jézusnak egyenesen és rögtön, minden köntörfalazás nélkül mondani: Mester - kérte a vak -, hogy lássak!
Jézus gyöngéd szeretetét mutatja, hogy megkérdezte a vak koldust: Mit tegyek veled? Hiszen annyi mindent kérhetett volna Bartimeus! Megélhetést, barátokat, napi ellátást a tanítványoktól, hogy Jézus intézze le, hogy valaki befogadja őt a házába… ki tudja mi mindent kérhet egy vak ember, aki életében már megszokta állapotát?
Bartimeus a számára legfontosabbat kérte, és Jézus megadta neki. Tapintatosan szólt - „Menj, a hited meggyógyított.”- ugyanakkor tanító módon: a hited az, ami lehetővé tette a gyógyulást, a hited az, ami összekapcsolt velem, a hited az, ami látást és életet adott. Bartimeus pedig abban a pillanatban visszakapta a látását Istentől, és Jézus követőjévé vált.
Micsoda paradoxon! A Messiás körül tolongó, ép szemű tömeg vak Jézus Krisztus valóságára, míg egy vak koldus látóbb mindannyiuknál… s vajon nem fenyeget-e minket is a veszély, hogy bár látóknak gondoljuk magunkat, mégis vakok vagyunk? „Bizony mondom nektek, hogy a vámosok és a cédák megelőznek benneteket az Isten országában.” (Mt 21, 31)
Sípos (S) Gyula
- Részletek
- Kategória: Márkot olvasva
Először egy kis gondolati játékra szeretném hívni a kedves olvasót. Tegyük fel, hogy egy hajótörött vetődik egy lakatlan szigetre, s egyetlen olvasnivalója akad összesen, az újszövetségi szentírásból Márk evangéliuma egy kis füzetben, amit talán a szerszámosládában talált.
- Részletek
- Kategória: Márkot olvasva
Márk evangéliumának írásában elérkezik a Jeruzsálembe való bevonulás csodálatos jelenetéhez. Ennek most csak az elejét idézzük, és azt is csak egyetlen szempontból. De először olvassuk el, hogyan tudósít minket az evangelista:
- Részletek
- Kategória: Márkot olvasva
"...Az angyalok zengenek így hozsannát a pásztoroknak Jézus születésekor, mintegy jelként – és akkor hozzátehetjük, hogy az istállóban pedig nincs mennyei jelenés, csak egy kisgyermek a jászolban, mégis ott teljesebb és valóságosabb Isten jelenléte ebben a kisdedben, mint a mezőn, az angyalok között. Most is hasonló a helyzet, egyedül Isten Fia tudja, hogy ez a dicsőséges bevonulás valóban jele ugyan az Ő messiási uralmának, de ennek az uralomnak az elközelgése a keresztfán keresztül történik, és ennek az uralomnak a tartalma egész más, mint amit a tanítványok képzelnek…"
- Részletek
- Kategória: Márkot olvasva
Napjainkban az egyik zavart kelt? történet az Újszövetségben a fügefa megátkozásának története. (Nem mindig volt ez így, hol a szegénység hirdetése zavarta a hív?ket, hol a hatalom elvetése – most meg ez…) Most, amikor annyit beszélünk a szeretetr?l, megbotránkoztat minket Jézusnak ez a tette – pláne, ha még környezetvéd?k is vagyunk -, miért kellett egy „ártatlan” fát megátkozni? (Csak mellékesen: egy fa nem tud ártatlan lenni, mint ahogy b?nös sem – nincsenek tettei, amelyek erkölcsileg megítélhet?k lennének. Ezért az ilyen kivetítés eleve tévútra visz. Ráadásul Jézus idejében még nem létezett olyan, hogy „környezeti válság”…) De mégis: megátkozni egy fügefát a termés hiánya miatt, amikor még nem is volt fügeérés ideje? Hogyan történhetett ez meg, és mi értelme van ennek?
Bővebben: A megátkozott fügefa története – 1. (Mk 11, 12-14)
