- Részletek
- Kategória: Márkot olvasva
A tanítványok kudarcot vallottak - nem először és nem utoljára. Ki akarták űzni az ördögöt, a gonosz lelket, a démont a fiúból, s nem sikerült – az ellenállt nekik és győzött felettük.
Pedig Jézus tanítványai megízlelték már a győzelem ízét, amikor a Mester kiküldte őket prédikálni, gyógyítani és szabadítani, s akkor „a hetvenkét tanítvány nagy örömmel tért vissza. „Uram - mondták -, nevedre még a gonosz lelkek is engedelmeskedtek nekünk.” (Lk 10, 17)
Most vajon mi a kudarcuk oka? Talán az, hogy most nem kaptak külön küldetést, felszólítást Jézustól, így nem volt velük a Szentlélek ereje? Nem lehet ez az ok, hiszen a küldetést már megkapták, s az nem csak egy alkalomra vagy egy missziós útra szólt. Jézus pedig nem vonta vissza kegyelmét tőlük.
Akkor talán a hitük hiánya okozta? Lehetne ez is ok, azonban azt látjuk, hogy ezek a tanítványok hitték, hogy ha parancsolnak Jézus nevében, az ördögök engednek nekik. Hittek Jézusnak és hittek a saját, eddigi tapasztalatuknak is. És ez mégsem volt elég.
„Amikor (Jézus) bement a házba, tanítványai külön megkérdezték: „Mi miért nem tudtuk kiűzni?” „Ez a fajta nem megy ki másként, csak imádság és böjt hatására” - felelte.” (Mk 9, 28-29)
Érdekes, hogy a legrégebbi kéziratokból hiányzik a böjt említése. Úgy tűnik azonban, hogy már az első nemzedékek ima-tapasztalata és -küzdelme azt sugallta, hogy nekik az imádság mellett szükségük van a böjt erejére és a böjti fegyelemre is, amit így beleírtak az eredeti kéziratba. Hamisítás ez? Korántsem, inkább a Szentlélek ihlető és feltáró kegyelme, ahogy azt János evangéliumában olvassuk, mint jézusi tanítást: „Hanem amikor eljön az Igazság Lelke, ő majd elvezet benneteket a teljes igazságra.” (Jn 16, 13)
Mit mond tehát Jézus? Azt, hogy azért vallottatok kudarcot, mert nem imádkoztok – pontosabban imáitok nem juttatnak olyan mély egységre benneteket Istennel, mint ami elég a győzelemhez.
Jézus, a tökéletes Isten és tökéletes ember, aki az Atyával és a Szentlélekkel tökéletes egységben volt – Ő imádkozott. Egész napos munkája után sokszor az egész éjszakát imádságban töltötte. Sőt, a Szentírás olyat mer írni, hogy Jézus „földi életében hangosan kiáltozva, könnyek között imádkozott, s könyörgött”! (Zsid 5, 7) Micsoda intenzitása ez az imának! Összes lelki képessége, értelme, emlékezete és akarata, vágyai és tervei, érzelmei és érzékei bele vannak temetve Isten Fiának az Atyába, hogy a Szentlélek teljes erejét birtokolhassa. Hol van itt egy rés, ahol bárki elbuktathatná? Sehol. Ki állhatott így ellen Jézus hatalmas szavának? Senki és semmi. Pál apostol csodálatos himnuszában így vallja meg Jézus küzdelmét és győzelmét:
„Ő Isten formájában volt, és az Istennel való egyenlőséget nem tartotta olyan dolognak, amelyhez föltétlenül ragaszkodnia kell, hanem kiüresítette magát, szolgai alakot öltött, és hasonló lett az emberekhez. Külsejét tekintve olyan lett, mint egy ember. Megalázta magát és engedelmeskedett mindhalálig, mégpedig a kereszthalálig. Ezért Isten felmagasztalta, és olyan nevet adott neki, amely fölötte van minden névnek, hogy Jézus nevére hajoljon meg minden térd a mennyben, a földön és az alvilágban, s minden nyelv hirdesse az Atyaisten dicsőségére, hogy Jézus Krisztus az Úr.” (Fil 2, 6-11)
Ez Jézus imája: mindent odaad az Atyának, és Tőle kap vissza mindent, a Szeretet szolgálatára. Alig hiszem, hogy ezt a tanítványok már értették volna. Nem tudták még Krisztust „magukra ölteni”, hogy Isten cselekedhessen bennük. Ez kudarcuk oka.
Ez a mi kudarcaink oka is. Meg kell tanulnunk úgy imádkozni (és böjtölni, virrasztani, stb.), ahogy azt Jézus tette. Egészen Istennek és egészen Istenért. És ahogy lekopik rólunk a saját dicsőségvágyunk, az emberi erőnk, az önigazultságunk, ahogy kisebbedünk, úgy növekszik bennük Krisztus, míg végül Pál apostollal együtt elmondhatjuk: „Élek, de már nem én, hanem Krisztus él énbennem. Minthogy azonban most még testben élek, Isten Fiának hitében élek, aki szeretett engem és feláldozta magát értem.” (Gal 2, 20)
Sípos (S) Gyula
- Részletek
- Kategória: Márkot olvasva
„Útjukat folytatva átvándoroltak Galileán. De (Jézus) nem akarta, hogy valaki tudjon róla, mert a tanítványait akarta tanítani. Megmondta nekik, hogy az Emberfiát az emberek kezére adják, megölik, de azután hogy megölik, harmadnapra feltámad. Nemigen értették ugyan a szavait, de nem merték kérdezgetni.” (Mk 9, 30-32)
Jézus tanítani akar minket – ehhez szükséges, hogy elkülönítsük magunkat a világtól, több okból is.
Ha mindig a világ zajában élünk, a napok sodrása és a világi gondolkodásmód annyira részünkké válik, hogy Jézus szavait is csak evilági módon tudjuk értelmezni. A Szentlélek világossága helyett emberi okoskodásokba merülünk – így aztán könnyen válik Jézusból forradalmár vagy államgépezetet irányító uralkodó. Tetszés szerint lehet liberális vagy konzervatív, erős vagy gyenge, hogy az olyan vad és elképesztő elképzelésekről ne is beszéljünk, mint vélt titkos házassága Mária Magdolnával vagy vélt homoerotikus kapcsolata tanítványaival. Ezek azonban csak önigazoló okoskodások, Isten valóságához nincs közük.
Jézus Istent akarja megmutatni nekünk, azért arra vágyik, hogy legalább időnként teljes figyelmünket felé fordítsuk, hogy az Ige növekedhessék bennünk. Különben úgy járunk, mint a magvető példázatában az útszélre, a sekély földbe vagy a tövisek közé esett mag. Még ha növekedne is bennünk az isteni kegyelem, a világ gondjai, a csalóka gazdagság, az üldöztetés vagy a különféle vágyak, stb. (vö. Mk 4, 3-20) elfojtják, kiölik azt belőlük.
Jézus szeretné zavartalan figyelmünket megkapni – de szükségünk is van az elmélyült figyelemre, hogy megérthessük Őt, hogy betekinthessünk az isteni kegyelem mélységeibe. Csak Jézus tudja nekünk megmutatni az Atyát! „Istent nem látta soha senki, az Egyszülött Fiú nyilatkoztatta ki, aki az Atya ölén van.” (Jn 1, 18)
A tanítványok értetlensége megmutatja, mennyire nehéz – a Szentlélek nélkül tulajdonképpen lehetetlen -, megértenünk Istent. Ahogy már Izajás prófétálja: „Hiszen az én gondolataim nem a ti gondolataitok, és az én útjaim nem a ti útjaitok - mondja az Úr. Igen, amennyivel magasabb az ég a földnél, annyival magasabbak az én útjaim a ti útjaitoknál, az én gondolataim - a ti gondolataitoknál.” (Iz 55, 8-9)
Ezért aztán nem szabad csodálkoznunk a tanítványokon, ha „nemigen értették” Jézus szavait. Hát hogyan is ölhetnék meg azt, aki viharokat csillapít le egyetlen szavával, halottat támaszt és minden emberi ravaszságra bölcsen megfelel? Hogyan is ölhetnék meg azt, aki mindenkivel jót tett? És mit jelent a „feltámad” szó a Messiás esetében? Hát nem meg van írva, hogy a Messiás eljön és megalapítja országát, ami örökre fennmarad? Hát nem Jézus a Krisztus (felkent, messiás)?
Talán csak egy nyugtalanító kérdés van bennünk a történet olvastán: miért nem merték kérdezgetni erről?
Talán maguk is féltek a választól. Talán Jézus tanítói tekintélye volt rájuk ilyen hatással. Talán csak nem merték bevallani, hogy nem értik a választ, s féltek, hogy a Mester szemében alkalmatlanoknak látszanak a küldetésre (ezzel is csak azt bizonyítva, mennyire félreértik Jézust).
Nekünk azonban az a dolgunk, hogy merjük kérdezni Jézust! Hogy vonuljunk félre, és imádságban, a Szentírás szavain való elmélkedésben, az egyházi szenthagyomány újragondolásában és megélésében kutassuk Isten akaratát – általánosságban is, és személyünkre vonatkoztatva is! Kérdezzük Őt, mert Jézus válaszolni akar! De hogyan hallhatjuk meg válaszát, segítő tanácsait, ha nem vonulunk félre vele, hogy szavaira figyelhessünk?
Maga Jézus Krisztus igényli ezt az időt – Ő szeretne velünk így kettesben lenni, hogy taníthasson minket. „Mindannyian az ő teljességéből részesültünk, kegyelmet kegyelemre halmozva. Mert a törvényt Mózes közvetítette, a kegyelem és az igazság azonban Jézus Krisztus által lett osztályrészünk.” (Jn 1, 16-17)
Sípos (S) Gyula
- Részletek
- Kategória: Márkot olvasva
A keresztény teológia egyik legnagyobb veszélye, hogy kivész belőle Krisztus.
Csodálatos gondolati építményeket lehet létrehozni ugyanis, amelynek elemei tökéletesen passzolnak egymáshoz, látszólag még Isten igéit is tartalmazzák – és mégis tökéletes butaságokat állítanak. Így gyakran megtörténik, hogy az emberi vágyakhoz és ambíciókhoz igazítjuk a Szentírás igazságait, ügyesen csavargatva és igazgatva egészen addig, amíg számunkra megfelelő értelmet nyernek. Ezek a bálványok azonban mit sem használnak nekünk.
Ezeknek a csodálatos, ám hiábavaló teológiai építményeknek - és azok hatásának a keresztény életre -, egyik legnyilvánvalóbb történelmi példája az volt, amikor az Egyház addig-addig beszélt a győzelmes Jézusról, a világuraló Pantokrátorról, amíg elhitte, hogy tulajdonképpen neki kell uralnia a világot. (És fordítva: világuralmi ambícióihoz jól jött a pantokrátor-teológia.) A pápai hármas korona (tiara) jól jelképezte az egyház hármas hatalmát. Erős volt és uralkodott – csak épp az emberi lelkeket veszítette el. Isten pedig elhívott Assisi városából egy ifjút, bizonyos Ferencet, hogy ennek tarthatatlanságára felhívja a figyelmet. És ez a szolgáló lelkületű, minden világi eszközt és hatalmat nélkülöző férfi krisztusi lelkületet hozott a düledező Templomba…
Teológusok könnyedén be tudják bizonyítani, hogy Isten nem érez fájdalmat, hogy tökéletes békében van, hogy nem hiányzik neki senki és semmi. Csodálatos – és igaz - szentírási igéket tudnak hozni az Ő nagyságáról és erejéről, hogy aztán ezekkel igazolják Isten mérhetetlen távolságát tőlünk. És ez mind igaz is lehet - de akkor hogyan van az, hogy Isten mégis elküldte egyszülött fiát, aki „kiüresítette magát, szolgai alakot öltött, és hasonló lett az emberekhez” (Fil 2, 7), vállalta a fájdalmat, a szenvedést, a kereszthalált? Miért tette volna ezt Isten?
Mert Ő Szeretet. Mert részvéttel van irántunk, mert igenis „fáj a szíve” értünk, mert meg akar menteni minket. Isten nem távol van tőlünk, még csak nem is „mellettünk van”, hanem azonosul velünk - a nála mérhetetlenül kisebbekkel -, egészen magáévá teszi a mi életünket, vágyainkat, egészen egyesül velünk (miközben megőrzi istenségét és integritását).
Mivel pedig minket Isten gyermekévé tesz, minket is arra hív, hogy – ahogy Ő tette velünk -, lélekben mi is azonosuljunk a nálunk kisebbekkel. Jézus meg akarja értetni a tanítványokkal, hogy e nélkül az azonosulás nélkül nincs tanítványság! A legkisebbekkel való azonosulással viszont az Istennel való egyesülés útját járhatjuk.
Jézus „odahívott egy gyereket, közéjük állította, majd ölébe vette, s folytatta: „Aki befogad egy ilyen gyereket az én nevemben, engem fogad be. Aki pedig engem befogad, nem engem fogad be, hanem azt, aki küldött engem.” (Mk 9, 36-37)
Be akarod fogadni a szívedbe Istent? Akkor be kell fogadnod a szívedbe a legkisebbeket is. (A jelentéktelent is, a leprást is, az idegent is…) Szeretnéd, hogy Isten áldása legyen az anyagi javaidon? Akkor az anyagi javaidba be kell fogadnod a legkisebbeket is. Szeretnéd, hogy növekedj a lelkiekben? Akkor lelki javaiddal szolgálnod kell a nálad kisebbeket is.
Isten azonosul velünk, azért nekünk is azonosulnunk kell a nálunk kisebbekkel. Isten magáénak érzi a mi gondjainkat, ezért nekünk is magunkénak kell éreznünk a nálunk kisebbek gondjait.
Ha mindezt megtesszük, tulajdonképpen már nem is mi viselünk rájuk gondot, hanem Isten az, aki rajtunk keresztül gondot visel rájuk. Ezért minden félelmünket, aggódásunkat, anyagi és lelki nehézségünket átadhatjuk Istennek.
„Ne kérdezgessétek hát, hogy mit esztek vagy mit isztok, és ne nyugtalankodjatok. Mert erre a pogányok törekednek a világban. Atyátok tudja, hogy szükségetek van rájuk. Inkább az Isten országát keressétek, és ezeket megkapjátok hozzá. Ne félj, te kisded nyáj, hisz Atyátok úgy látta jónak, hogy nektek adja országát.” (Lk 12, 29-32)
Sípos (S) Gyula
- Részletek
- Kategória: Márkot olvasva
Kádár János a levert forradalom után többek között ezzel a jézusi mondattal indította saját konszolidációját: „aki nincs ellenünk, az velünk van” (Mk 9, 40).
Kádár elvtárs b?ven építhetett az akkori feln?ttek még meglév? vallásosságára – érzelmileg így manipulálva ?ket -, s ugyanakkor hiányos Biblia-ismeretükre is. Márk evangéliumában ugyanis ez a mondat az alábbi szövegkörnyezetben olvasható:
„Ekkor János szólalt meg: „Mester, láttunk valakit, aki ördögöt ?zött a nevedben. Megtiltottuk neki, mert nem tartozik közénk.” Jézus így válaszolt: „Ne tiltsátok meg neki! Aki a nevemben csodát tesz, nem fog egykönnyen szidalmazni. Aki nincs ellenünk, az velünk van.” (Mk 9, 38-40)
Jézus nagylelk?sége a tanítványok - és persze Kádár János - sz?kkebl?ségével szemben nyilvánvaló. Értjük azonban azt is, hogy itt az „idegen ördög?z?” „Jézus nevében”, azaz Jézus életét, tanítását – és nem valamely más, mégoly népszer? vagy divatos szellemi irányzatot – befogadva cselekszik. Ez az ember Krisztusé, még akkor is, ha nem tartozik a sz?k tanítványi körhöz.
Az Apostolok cselekedeteiben olvasható egy történet, ami világosan megmutatja, hogy „Jézus neve” nem mágikus formula, varázsszó, amit bárki, bármikor, bármilyen ideológiát hitelesítve használhat. „A vándorló zsidó ördög?z?k közül is megpróbálták néhányan, hogy a gonosz lelkekt?l megszállottakra ráolvassák Urunk Jézus nevét, ezt mondva: „Kényszerítlek titeket Jézusra, akit Pál hirdet.” Egy zsidó f?papnak, Szkéuasznak hét fia is így tett. De a gonosz lélek visszavágott: „Jézust ismerem, Pálról is tudok, de ti kik vagytok?” Ezzel rájuk vetette magát a megszállott ember, kett?t letepert közülük, s úgy elbánt velük, hogy meztelenül és sebekkel borítva menekültek ki a házból.” (ApCsel 19, 13-16)
Ennek a történetnek a vége aztán az lett, hogy „sok hív? is el?állt, beismerték és elmondták saját mesterkedéseiket. A b?bájosok közül sokan könyveiket is elhozták, és mindenki szeme láttára elégették ?ket. Ezek értékét ötvenezer ezüstre lehetett becsülni.” (ApCsel 19, 18-19) Isten gyermekei itt nagy gy?zelmet arattak a gonosz lélek, és annak „tudománya” (az okkultizmus és babonaság) felett. (Ma is sokan beszélnek Jézusról, kihasználva a szent név vonzerejét, miközben a Megváltó tanításával gyökeresen ellentétes tanokat hirdetnek. Csak reménykedhetünk, hogy még azel?tt észhez térnek, miel?tt munkájuk „gyümölcse” ellenük fordul…)
A márki tanításnak azonban nem az a lényege, hogy kivel nem azonosulunk, hanem az, hogy kivel igen. Jézus világossá teszi, hogy mindazok Hozzá tartoznak, akik az ? nevében – azaz életét és tanítását követve, az Egy Test részeként – szolgálnak. Az apostoloknak meg kell érteniük, hogy a tanítványi kör sokkal szélesebb és sokrét?bb lehet, mint amit ?k egyáltalán átláthatnak és ellen?rzésük alatt tarthatnak.
Így van ez ma is. Én mélységesen hiszem az „egy, szent, katolikus anyaszentegyházat”, hiszem, hogy a katolikus egyház szilárdan ?rzi a teljes hitet és Isten ajándékait hitelesen és hatékonyan képes közvetíteni az embereknek (már ahol megteszi). A római katolikus egyház az Egyház szíve és középpontja. De!
Azt is el kell ismernünk, hogy nagyon sok olyan keresztény felekezet, gyülekezet létezik, m?ködik, amelyek nem „római katolikusok”, de szintén az Egy Test részei, és jogosan részesülnek Jézus nevében. Feléjük nem tiltással, hanem megértéssel és szeretettel kell közelíteni (és persze nekik is felénk – vagy legalábbis ez lenne az ideális).
Bár az elmúlt évszázadokhoz képest nagyon sokat enyhült a gyanakvás és a szembenállás a keresztény felekezetek között, még távol vagyunk a krisztusi közösségt?l. Pedig bármennyire eltér?ek is a nézeteink, Jézus Krisztus megváltó m?vét mindannyian valljuk. Hiszünk az Atya, a Fiú és a Szentlélek szentháromságos közösségében is, a mennyek országában… és még sorolhatnám. Vannak köztünk teológiai nézeteltérések, és biztosan vannak olyan szektás vonások is, amiket nem szabad elfogadnunk. De imádságban és a szeretet-szolgálatban minden különbségünk ellenére is közösek lehetünk. Mérhetetlenül több az, ami összeköt minket – Isten szeretete, amely Jézus Krisztusban lett nyilvánvaló számunkra -, mint ami elválaszt.
Nevezhetjük ökumenikus törekvésnek, felekezetközi párbeszédnek vagy bárminek: ma, amikor az egész világ Krisztus ellen fordul, nekünk egymásra kell találnunk!
Sípos (S) Gyula
- Részletek
- Kategória: Márkot olvasva
„Ha csak egy pohár vizet ad is nektek valaki inni azért, mert Krisztuséi vagytok, bizony mondom nektek, megkapja érte a jutalmat. Ha viszont valaki megbotránkoztat egyet is e kicsik közül, akik hisznek, jobb volna neki, ha malomkövet kötnének a nyakára és a tengerbe vetnék.
Ha kezed megbotránkoztat, vágd le. Jobb csonkán bemenned az életre, mint két kézzel a kárhozatra jutni, az olthatatlan t?zre, ahol a férgük nem pusztul el, és a tüzük nem alszik ki.
Ha lábad megbotránkoztat, vágd le. Jobb sántán bemenned az életre, mint két lábbal a kárhozat olthatatlan tüzére kerülni, ahol a férgük nem pusztul el, és a tüzük nem alszik ki.
Ha szemed megbotránkoztat, vájd ki. Jobb félszemmel bemenned az Isten országába, mint két szemmel a kárhozatra jutni, ahol a férgük nem pusztul el, és a tüzük nem alszik ki.” (Mk 9, 41-48)
Jézus nagyon kemény szavakat használ – vágd le a kezed, a lábad, vájd ki a szemed, hogy el ne kárhozz -, ha ma ilyet hallanánk egy prédikátortól, talán megbotránkoznánk rajta. Mi szeretnénk Jézust szelíd és megért? tanítónak látni – de emberi módon, mintegy felmentve magunkat a felel?sség alól. ? pedig valóban „szelíd és alázatos szív?” tanító, de éppen ezért (!) beszél nagyon határozottan és figyelmeztet minket a személyes felel?sségünkre Isten el?tt.
Jézus Krisztus az Atya természetéhez szabja a tanítást és nem a mi természetünkhöz. Az Atya tökéletes jóságáról és szeretetér?l beszél, amikor azt mondja, hogy ? a legkisebb jót is viszonozza (és Isten sohasem marad adósunk, hanem épp fordítva, mi vagyunk eladósodva nála), - de az Atya tisztaságáról is beszél, akihez nem férhet semmilyen b?n sem.
A Messiás tanításából világossá válik, hogy Isten radikálisan azonosítja magát a kicsinyekkel, az elnyomottakkal, a szegényekkel. Aki ezeket elutasítja, Istent utasítja el. (És attól tartok mindannyian elutasítottuk már ilyen módon Istent. Én legalábbis bizonyosan…)
Jézus a tökéletes szeretet radikalizmusával beszél és meg akarja velünk értetni, milyen óriási súlya van a döntéseinknek, cselekedeteinknek. Ha hagyom, hogy a szemem, kezem, lábam, a vágyaim és érzéseim elcsábítsanak, az indulatok felülkerekedjenek rajtam, az elkárhozást kockáztatom! Vagy engedem, hogy a szeretet tüze égessen itt ki bennem mindent – és ez önmegtagadással, szenvedéssel jár -, vagy a pokol olthatatlan tüze fog égetni egy örökkévalóságon keresztül. Mi ehhez képest egy szem elvesztése?
Természetesen Jézus nem félszem? és félkez? embereket akart látni, hanem képszer?en beszélt a döntés súlyáról. (Amikor az ókeresztény egyház idején egy püspök valóban szó szerint vette ezt a tanítást és férfiatlaníttatta magát, az Egyház elítélte ?t ezért.)
A Messiás (Krisztus) nem maszatol, nem szépít, beszéde szétválasztja a világosságot a sötétségt?l, hogy mi is törekedjünk erre a szétválasztásra életünkben. Isten tökéletes világosság, és nincs benne semmi a sötétségb?l. Ha Hozzá akarunk tartozni, el kell fordulnunk a sötétségb?l és hagynunk kell, hogy a világosság átvilágítson minket.
Jézus Krisztus a megtérést hirdeti és vállalja a kereszthalált, hogy befejezze a megváltás nagy m?vét – értünk. Így mi az ? erejéb?l kapunk Szentlelke által, így mi is gy?ztesek lehetünk a sötétség minden ereje felett, mert: „Én vagyok a sz?l?t?, ti a sz?l?vessz?k. Aki bennem marad, s én benne, az b? termést hoz. Hisz nélkülem semmit sem tehettek.” (Jn 15, 5)
Amikor érezzük magunkban a vágyat, hogy tegyünk valamit a gonoszság ellen, amikor vágyunk a radikális és határozott lépésekre, akkor el?ttünk kell, hogy legyen Jézus radikalitása. Az ? egész élete tökéletes és határozott ellentmondás volt a b?nnek és a mögötte lév? sátánnak, és tökéletes odaadás Istennek, az Életnek, a Szeretetnek. Ha ebben követni tudjuk Jézust, akkor megtettük a legtöbbet, amit csak magunkért és az egész világért tehetünk. Minden más csak ebb?l fakad, és csak annyiban szép, jó és igaz, amennyiben ebb?l fakad és ebben növekszik.
Sípos (S) Gyula