- Részletek
- Kategória: Márkot olvasva
Márk az evangéliumában fordulóponthoz érkezik. Eljutott az első csúcspontig – Péter megvallja, hogy Jézus a Messiás. (Legközelebb majd a keresztfa alatt a pogány százados teszi ezt: „Amikor a százados, aki ott állt, látta, hogyan lehelte ki lelkét, kijelentette: „Ez az ember valóban az Isten Fia volt.” Mk 15, 39) Legalább egy a tanítványok közül – Isten Lelke által – felismeri Őt – ám Jézus tudja, hogy egy tanítványa sincs tisztában a messiási küldetés valódi természetével.
Jézus eddig – földrajzi értelemben – távolodott Jeruzsálemtől, „körüljárt” a vidéken. Most - Péter megvallása után – elérkezettnek látja az időt, hogy visszaforduljon Jeruzsálem felé. A prófétai, gyógyítói sikerek után a szenvedés helye és ideje felé. („Mert nem lehet, hogy próféta Jeruzsálemen kívül vesszen el” – mondja Lukács evangéliuma szerint, Lk 13, 33.)
Tudja azt is, hogy a tanítványok tévedésben vannak, sőt Péter is tévedésben van az Istentől ihletett megvallása – „a Messiás vagy” – után is. Ugyanis az ő képük a „Felkent” személyéről és küldetéséről gyökeresen különbözik Jézus Krisztus valódi küldetésétől. A tanítványok a sikeres és győztes királyt akarják követni. A dicsőséges prófétát, aki bevonul Jeruzsálembe, újjászervezi a dávidi nagy Izraelt és az egész világ urává lesz. Ez a vágy ugyan mélyen emberi, de ugyanaz az antikrisztusi kísértés munkál benne, amellyel a sátán Jézust a pusztában megkísértette: „Erre a sátán fölvezette egy magas hegyre, és egy szempillantás alatt megmutatta neki a földkerekség minden országát. „Mindezt a hatalmat és dicsőséget neked adom - mondta -, mert hisz én kaptam meg, és annak adom, akinek akarom. Ha leborulva hódolsz előttem, az mind a tied lesz.” (Lk 4, 5-7)
Jézus elutasítja ezt az utat, bár tudja, hogy ragaszkodása az Atya akaratához a keresztfára juttatja őt. Ezért nem akarja, hogy a tanítványok bárkinek elmondják, hogy Ő a Messiás. Erre majd csak akkor kerülhet sor – a kereszthalál és feltámadás után -, ha megértették Jézus Krisztus valódi természetét és küldetését és képessé válnak a Megváltás nagy művébe való bekapcsolódásra.
Ezért Jézus „a lelkükre kötötte, hogy ne szóljanak róla senkinek. Ezután arról beszélt nekik, hogy az Emberfiának sokat kell szenvednie, a vének, a főpapok és az írástudók elvetik, megölik, de harmadnapra feltámad. Ezt egészen nyíltan megmondta. Erre Péter félrevonta, és szemrehányást tett neki. De ő hátrafordult, ránézett tanítványaira, s így korholta Pétert: „Távozz mögém sátán, mert nem az Isten dolgaival törődsz, hanem az emberekével.” (Mk 8, 30-33)
Azt a Pétert, akit néhány perccel ezelőtt még „boldognak” mondott Jézus, most sátánnak, (megosztónak, vádolónak, szétszórónak, minden bűn urának) nevezi. Nagyon kemény szavak ezek! Nem is csak Péternek szólnak, hanem annak a szellemi erőnek, amelyik Péter – emberileg nagyon is érthető – aggódása mögött áll. Ugyanez az önigazult emberi viselkedés áll később Júdás bukása mögött is. Az ember, aki jobban akarja tudni, hogy mit kell tenni Istennek, mint Isten maga! Az ember, aki – a saját vágyait, céljait mindenek fölé emelve – utat akar mutatni Istennek. Mennyire ismerős ez – hányszor elbuktunk mi is ebben!
Igen, ez a nagy fordulópont. Követem-e Istent akkor is, ha Ő szenvedésről és halálról beszél? Követem-e, ha csak későbbre ígéri a „feltámadást”, követem-e, ha nem is értem amit mond, hajlandó vagyok-e Jézus Krisztus „mögé” állni, s ha kell, vakon és tudatlanul is követni őt?
Jézus Krisztus elvállalta a szenvedést értem, értünk, mindannyiunkért. Értetlenség és gyűlölet vette körül, amikor beteljesítette a Atya akaratát és véghezvitte az emberiség megváltásának művét. Még akiket előre felkészített, azok is elfutottak előle.
Jézus Krisztus megdicsőülhetett volna emberi módon, emberi szavaktól. Lehetett volna próféta-király, nagy hős – hogy aztán halála után műve elenyésszen és a semmibe hulljon, rabság alatt hagyva az embereket. De Ő elvetette az emberektől jövő dicséretet és az Atya általi megdicsőülést választotta. Van-e elég erőnk és bátorságunk nekünk is végigmenni vele ezen az úton? Képesek vagyunk-e erre a fordulatra – elfordulni önmagunktól és a világ csábításaitól, és odafordulni egészen Istenhez, még ha ez szenvedést és halált jelent számunkra is? Amit egyébként oly könnyedén kikerülhetnénk? Akár egy szem tömjén árán?
Sípos (S) Gyula
- Részletek
- Kategória: Márkot olvasva
Az Jézus korában is megszokott volt, hogy egy mester, egy rabbi engedelmességet kíván tanítványaitól. Valójában a társadalomban az engedelmesség az élet természetes része volt. A gyermek engedelmessége a szülők iránt, a szolga engedelmessége a gazda iránt, nép engedelmessége vezetői iránt – magától értetődött. Nemcsak, hogy kevésbé voltak individualisták az emberek, mint most, de talán az az elkülönült és körülhatárolt, önmagában is értékes személy-fogalom se létezett úgy – a közösségtől elválasztva - mint napjainkban. (A személyiség önmagában is értékes voltának elismertetése a jézusi „forradalom” egyik következménye, amely visszavezet minket Isten atyai szeretetéhez…)
Jézus Krisztus azonban tanításában túllép minden addigi engedelmesség-igényen és elváráson. Az üdvösséget saját személyének elfogadásához köti, s megmutatja, hogy a valódi emberi személyiség csak Istenhez kötötten bontakozhat ki, minden más csupán az önző „én” szemfényvesztése.
Jézus „Összehívta a népet és tanítványait, s így szólt hozzájuk: „Ha valaki követni akar, tagadja meg magát, vegye fel keresztjét és kövessen. Mert aki meg akarja menteni életét, elveszíti. Aki elveszíti értem és az evangéliumért, az megmenti életét. Mit ér az embernek, hogy megszerzi az egész világot, ha a lélek kárát vallja? Mert mit adhat cserébe az, hogy megszerzi az egész világot, ha a lélek kárát vallja? Mert mit adhat cserébe az ember a lelkéért?” (Mk 8, 34-37)
Jézus tanításából az is világos, hogy a „kereszt” maga a Krisztus-követés – ebben a Krisztust elutasító világban -, és semmi más! Ma szeretnek az emberek keresztről beszélni, ha megbetegednek, ha valami fájdalom vagy méltánytalanság éri őket. De ez rossz látásmód! Jézus tanításából világos, hogy a „keresztet” nem lehet gyógyítani – mint egy betegséget -, attól nem lehet szabadulni – mint a a gonosz lélek hatalma alól -, és az nem is az önszeretet sérülése. (Márpedig Jézus gyógyított, szabadított és az önszeretettől való elfordulásra biztatott.) Aki ezeket dédelgeti „keresztként”, az még mindig önmagát dédelgeti Jézus Krisztus helyett! (Természetesen minden betegség és fájdalom előrevihet minket a Krisztus-követésben, ha ezt a krisztusi lelkülettel éljük meg. Ilyen, de csakis ilyen értelemben része lehet a „keresztnek”.)
Újra hangsúlyozom: a mi keresztünk az, hogy Jézus Krisztust követjük a krisztus-gyűlölő világban. A mi keresztünk az, hogy Őt választottuk, mert megértettük, hogy csak benne van szabadulásunk és csak Ő a mi növekedésünk záloga. Ő a mi megváltónk, és rajta kívül nincs más. Az Ő gondolatait akarjuk gondolni, amit szeret, azt akarjuk szeretni, és amit elutasít, azt elutasítjuk mi is.
Mit adhat cserébe az ember a lelkéért? Az örök életéért Isten szeretetében? Az egész világnak együtt sincs annyi értéke!
Ha Jézus csak a tékozló fiú történetét mondta volna el, abból is értenünk kellene. De Ő ennél mérhetetlenül többet tett – önmagával fizetett értünk! „A követelményeivel ellenünk szóló adóslevelet eltörölte, az útból eltávolította és a keresztre szegezte.” (Kol 2, 14)
Isten, a mi Atyánk Jézus Krisztussal, az egyszülött Fiúval fizetett értünk – kifizetett mindent, hogy aki hisz benne, és meri egészen rábízni önmagát, azt jó pásztorként az örök hazába vezesse. „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen.” (Jn 3, 16)
Jézus Krisztus nem a levegőbe beszélt, hanem életével, halálával és feltámadásával bizonyította, hogy isteni igénye jogos: „Aki elveszíti értem és az Örömhírért, az megmenti életét.” Most már csak az a kérdés, bennünk van-e elég erő, hogy valóban egészen oda akarjuk adni neki magunkat? Ha igen, Ő aztán majd – velünk együtt -, elvégzi a többit…
Sípos (S) Gyula
- Részletek
- Kategória: Márkot olvasva
Megszoktuk, hogy azt mondjuk, „Jézus mindenkit szeret”, meg „Jézus megbocsát” és „az életét adta értünk”. És ez így is van. Ezt tette Isten értünk – de mi hogyan válaszolunk erre?
Hajlamunk van rá, hogy elfelejtsük, a kegyelem ingyenes ugyan, de nem automatikus! Bár korunk keresztényei kerülik a témát mint a pestist, ettől még bibliai igazság marad, hogy van pokol és el lehet kárhozni. Jézus többször beszél példabeszédekben és egyenesen is az ítéletről éppen azért, hogy mindenki megértse, mi a tétje az életének!
Jézus Krisztus kiállt mellettünk és kitartott mellettünk a kereszthalálig. Arra vágyik, hogy mi is kiálljunk és kitartsunk mellette. Ezért mondja: „Aki ez előtt a házasságtörő, bűnös nemzedék előtt szégyell engem és tanításomat, azt az Emberfia is szégyellni fogja, amikor majd eljön Atyja dicsőségében a szent angyalokkal.” (Mk 8, 38)
Nemzedékünk elsősorban azért bűnös és házasságtörő, mert az Istennel való szent közösségét, „házasságát” csalja meg – így értette ezt Jézus is. A Messiás pedig azért jött, hogy ezt a szent szövetségi köteléket helyreállítsa és teljessé tegye. Aki szégyelli Jézus Krisztus tanítását, tetteit, kereszthalálát és feltámadását, az még a házasságtörő és bűnös nemzedék tagja, és akadályozza, megtagadja Jézus helyreállító munkáját.
Máté evangéliumában a megvallást és a megtagadást együtt említi, még radikálisabb megfogalmazásban: „Azokat, akik megvallanak engem az emberek előtt, én is megvallom majd mennyei Atyám előtt. De aki megtagad az emberek előtt, azt én is megtagadom mennyei Atyám előtt.” (Mt 10, 32-33) Talán azért is mer ilyen radikálisan fogalmazni, mert a megtagadás radikalitása mellett ott van a megvallás radikalitása is: én is megvallom majd mennyei Atyám előtt.
Milyen csodálatos ígéret ez! Ha mi megvalljuk Jézust az emberek előtt, akkor Ő is megvall minket a mennyei Atya előtt! Ott lehetek az üdvözültek seregében, mert Jézus magáénak ismer el engem! Nem azért, mert bűntelen vagyok, mert szép, okos, ügyes vagyok - hanem csupán azért, mert szeretem és megvallom Őt! Ő engem választott, és ha én is Őt választom, senki és semmi nem szakíthatja szét ezt a kapcsolatot!
Milyen szomorú arra gondolni, hogy esetleg Jézus szégyell engem. Nem a bűneim miatt – azért jobb lenne, ha én szégyellném magam! -, hanem azért, mert a kettőnk szövetségi kapcsolatát olyan könnyen engedtem szétszakítani.
Mindig készen kell állnunk arra, hogy tanúságot tegyünk Jézus szeretetéről! Nem szabad elgyávulnunk a körülmények szorításában, inkább be kell gyakorolnunk magunkat a tanúságtevésben – újra és újra felidézve magunkban és a testvéri közösségben is Isten nagyszerű tetteit -, hogy amikor hitünk és tetteink miatt kérdőre vonnak minket (vagy amikor lehetőség adódik) bátran tudjunk beszélni.
Végső soron pedig nem a kerek mondataink tesznek „felvállalhatóvá” minket, hanem szerető szívünk. Bízom benne, hogy amikor az Úr elé kerülünk, mi fogunk szégyenkezni hibáink miatt, Jézus pedig örülni fog végső találkozásunknak és behív a mennyei lakomára. Mert történhet fordítva is: mi nyugodtan és önigazultan állunk, Jézus pedig szégyenkezik miattunk… ne így legyen!
Sípos (S) Gyula
- Részletek
- Kategória: Márkot olvasva
Jézus még hozzáfűzte: „Bizony mondom nektek, hogy a jelenlevők közül lesznek, akik nem halnak meg, míg meg nem látják Isten hatalomban eljövő országát.” (Mk 9, 1) Ezt a tanítványok örömmel hallották, de teljesen félreértették mesterük szavait.
A zsidó nép evilági erőben és hatalomban eljövő dávidi királyságról álmodozott. Arról a királyságról, ahol ők lehetnek az urak, és a rómaiak a szolgák. Örök emberi álom ez, a bűnbeesés óta minden nép erre vágyik. Ez a vágy még az őskísértésből ered: „olyanok lesztek, mint az istenek” (Ter 3, 5). Ez a vágy a sátán vágyából fakad, aki mindig a tökéletes antikrisztusi birodalom kiépítésén fáradozik, ahol minden hatalom és erő neki van alávetve, és ő ezzel az erővel, erőszakkal uralkodhat mindenki felett.
Jézus Krisztus azonban nem azért jött, hogy ezt a sátáni, ám emberekben (is) munkálkodó vágyat beteljesítse. Sőt, inkább azért jött, hogy a sátán minden munkáját lerontsa, és Isten királyságát állítsa helyre! Ezt mutatta meg nyilvános működésével, amikor minden betegséget gyógyított, minden ördögöt kiűzött és halottat támasztott. Erről tanított – a Szeretet királyságát mutatta meg az embereknek, de azok nem akarták érteni Őt, mert saját vágyaik és elképzeléseik kedvesebbek voltak a saját szemeik előtt, mint Isten akarata.
Jellemző, hogy még a halálból való feltámadása után is, amikor megjelenik a tanítványoknak, ezt a kérdést teszik fel neki: „Uram, mostanában állítod helyre Izrael országát?” (ApCsel 1, 6) Van, amikor Isten összes csodája sem elég ahhoz, hogy valaki jó belátásra térjen. Ezért ennél több kell! Ez a több pedig a Szentlélek, a harmadik isteni személy jelenléte, ahogy a maga szelíd szeretetével áthatja szívünket. Ezért így válaszol Jézus: „Nem tartozik rátok - felelte -, hogy ismerjétek az időpontokat és a körülményeket. Ezeket az Atya szabta meg saját hatalmában. De megkapjátok a Szentlélek rátok leszálló erejét, és tanúim lesztek Jeruzsálemben, s egész Júdeában és Szamariában, sőt egészen a föld végső határáig.” (ApCsel 1, 7-8)
Így történt, és így történik ez mindmáig. Az Egyházban mindig jelen volt, jelen van és jelen lesz Isten ereje és hatalma. Az Egyház ugyan időről időre ugyanúgy enged a sátáni kísértésnek, mint a zsidó nép, de Isten mindig támaszt prófétákat és apostolokat, férfiakat és asszonyokat, akik életükkel és működésükkel felmutatják a helyes, krisztusi utat.
Volt idő, amikor az Egyház is teljes világi hatalomra tört, a pápa hármas koronát, tiarát viselt a fején a lelki és testi, egyházi és világi hatalom jeleként. Még a német-római császár is bűnbánatot tartva járult elé, amikor kiközösítette a nyájból. (Hogy aztán néhány év múlva menekülnie kelljen ugyanezen császár elől.) Ez a hatalom visszaszorult az Egyházban, s csak hálát adhatunk Istennek ezért. Jézus Krisztus azonban a legnehezebb időkben sem tagadta meg Egyházát. Assisi Szent Ferenc és Klára működése Isten szeretetének és hűségének élő, s a ferences rendben máig továbbélő bizonyítéka. (De sorolhatnám a többi szerzetesrendet, a buzgó papokat és világiakat, a nagyszerű példákat a történelem minden idejéből.)
Isten ereje és hatalma ma is itt van közöttünk a szentségekben. A bűnbánat szentsége (gyónás) valóban felszabadít a bűn és okozója minden hatalma alól. Az Eucharisztiában Isten Fia egészen nekünk adja magát, gyógyító és szabadító ereje csodálatosan munkálkodik a hívőkben (ahogy ezt az évek óta szervezett gyógyító miséken történtek hatásosan bizonyítják.) A betegek kenete valóban Isten erejét közvetíti, és a betegek meggyógyulnak. A keresztségben és bérmálásban valóban egészen Isten gyermekeivé leszünk, a Szentlélek leszáll ránk és magához ölel minket.
Isten ma is jelen van az igehirdetésben. Isten ma is jótáll Jézus Krisztus minden szaváért, mert azok a teljes igazságot közvetítik felénk. És Ő ma is készen áll arra, hogy erejét és hatalmát megmutassa, Isten királyságát felépítse bennünk és közöttünk. Jöjj el Szentlélek! Marana Tha!
Sípos (S) Gyula
- Részletek
- Kategória: Márkot olvasva
„Hat nap múlva Jézus maga mellé vette Pétert, Jakabot és Jánost, s csak velük fölment egy magas hegyre. Ott átváltozott előttük. Ruhája olyan ragyogó fehér lett, hogy a földön semmiféle ványoló nem képes így ruhát kifehéríteni. Egyszerre megjelent nekik Illés meg Mózes, és beszélgettek Jézussal.” (Mk 9, 2-4)
Jézus magával viszi azt a három tanítványát, akikkel a legszorosabb kapcsolatot ápolja, és felmegy velük a hegyre – külön oktatni akarja őket. Nem pusztán szavakkal – bár Jézus szavai önmagukban is többek, mint a mi súlytalan fecsegésünk! -, hanem Istenségének kinyilatkoztatásával.
A hegyen pedig kinyilatkoztatja, hogy Őbenne valóban „összeér” az ég és a föld. Ő valóban Isten Fia, aki bármikor képes átlépni a mennyei valóságba. „Átváltozik” előttük, bár ugyanaz marad. Az evangelista nem is tudja másképp érzékeltetni” a változást, mint a ruha „kifehéredésével”. A mennyei tisztaság és szépség átragyog és átjár mindent, még a ruhát is.
Illés és Mózes megjelenése szintén ennek a kettős valóságnak a nyilvánvaló bizonyítéka, hiszen ők ketten azok, akikről tudhatjuk, hogy testben is fent vannak Istennél. Illésről tudjuk, hogy miközben tanítványával, Elizeussal beszélgetett, „egyszer csak jött egy tüzes szekér, tüzes lovakkal, s elválasztotta őket egymástól, aztán Illés a forgószéllel fölment az égbe.” (2Kir 2, 11) Mózes holttestét sohasem találták meg, hiszen a teste fölött az angyalok viaskodtak az ördögökkel, s végül magukkal ragadták a mennybe. (Lásd. Jud. 1, 9) Ők tehát szintén testben, de már a bűn nélküli, mennyei, átlényegült (vagy lényeg szerinti) testben jelentek meg. (Jöhetett volna még Énok is, de ne legyünk telhetetlenek…)
Talán nem nagy merészség azt sem állítani, hogy Péter, Jakab és János éppoly közeli tanítványává válhatott az Úrnak, mint egykor Mózes és Illés. Itt az ő majdani megdicsőülésük lehetőségét is megmutatta Jézus, mintegy prófétai valóságként.
Említsük meg azt is, hogy a keleti tanok vonzásába került emberek szeretnék Keresztelő Szent Jánost, mint Illés reinkarnációját látni – holott ha valaki, hát épp Illés nem „reinkarnálódhatott” semmiképpen, azaz nem születhetett új testbe, új személyiséggel. Mint látjuk, Illés elragadtatott a mennybe és ott él. Az evangélium ír Keresztelő Jánosról és ír Illésről is, mint két különböző, de egyidőben létező valóságos személyről. (A Biblia szellemiségével egyébként is ellentétes és az izraelita gondolkodásmódtól teljesen idegen a reinkarnáció gondolata.)
Mózes és Illés ott áll Jézus mellett. A történet egyben azt is szemlélteti, hogy a Törvény (Mózes) és a Próféták (Illés) - ez a két legfontosabb hivatkozás - "kiállnak" a Messiás mellett, minden törvény és prófécia beteljesítője mellett.
Illés és Mózes beszélgettek Jézussal. Sokan és sokat gondolkodtak már azon, vajon miről beszélgethettek? Márk azonban nem közli ezt – bár lehet, hogy az első tanítványok még tudtak erről. Talán a Jézusra váró további feladatokról, szenvedéséről beszélgettek, talán másról – számunkra nincs jelentősége. Az evangélium nem az emberi kíváncsiságunkat akarja kielégíteni, nem kukucskálás a titkos világokba, hanem az isteni igazságok bemutatása.
Jézus „leleplezi” a maga isteni természetét a hozzá legközelebb álló három tanítványának. Ezzel azt is jelzi – és ezt megerősíti az egyháztörténelem és a szentek életrajzai is – hogy Isten készen áll arra, hogy azoknak, akik vele szoros közelségben szeretnének élni, egyre többet megmutasson valódi természetéből. Lelki életünkben kaphatunk ihletéseket, látásokat és találkozhatunk a mennyek országának lakóival, a szentekkel is. A kérdés csak az, hogy mi készen állunk-e rá, hogy felmenjünk vele a „magas hegyre”, a hétlépcsős hegyre, a belső várkastélyba…
Drága Jézusom! Vigyél fel kérlek arra a hegyre, amelyre magamtól sohasem tudnék feljutni! Ámen.
Sípos (S) Gyula