- Részletek
- Kategória: Márkot olvasva
A gazdag ifjú szomorúan távozott. Szeretett volna Jézushoz tartozni, de ezt az árat – teljes lemondást a vagyonáról, megélhetéséről és az ezzel járó megbecsültségről és biztonságról – nem volt képes megfizetni. Értjük a szomorúságát, és értjük Jézusét is, aki megszerette ezt a fiatalembert, s ezért a legtöbbet akarta neki adni – a vele való teljes közösséget.
„Jézus erre körülnézett és tanítványaihoz fordult: „Milyen nehezen jut be a gazdag az Isten országába!” A tanítványok csodálkoztak szavain. Jézus azonban megismételte: „Gyermekeim, milyen nehéz bejutni az Isten országába! Könnyebb a tevének átmenni a tű fokán, mint a gazdagnak bejutni az Isten országába.”
Ezek szerfölött csodálkoztak és egymás közt kérdezgették: „Hát akkor ki üdvözülhet?”
Jézus rájuk nézett, és folytatta: „Embernek ez lehetetlen, de az Istennek nem. Mert az Istennek minden lehetséges.” (Mk 10, 23-27)
Jézus is szomorúan sóhajt fel: Milyen nehezen jut be...! A tanítványok csodálkoznak mesterük szavain. Ők úgy nőttek fel, hogy a gazdagság Isten áldása, és élethelyzetük is arra tanította őket, hogy a szegények és elesettek – mint ők is -, csak a zsinagóga hátsó soraiban húzódhatnak meg, míg a gazdagok, a tekintélyesek elöl ülnek, nyilvánvalóan közelebb Istenhez. A farizeusok ezt mondják a saját szolgáiknak és követőiknek Jézusról: „Hitt-e benne valaki a tanács tagjai vagy a farizeusok közül? Csak ez az átkozott népség, amely mit sem ért a törvényből.” (Jn 7, 48-49) Jézus tanítványai maguk is úgy gondolkodtak magukról: ők a tudatlanabbak, és kevesebbet érnek, mint a tanult és gazdag elöljárók, a „nép vénei”.
Mesterük szava azonban gyökerestül felforgatja ezt az elképzelésüket. És Jézus újra megerősíti: „könnyebb a tevének átmenni a tű fokán, mint a gazdagnak bejutni az Isten országába.”
(Egyes írásmagyarázók szerint akkoriban egy keskeny szurdokon keresztül vezetett a kereskedelmi útvonal Jeruzsálembe. Ezt a keskeny, szakadékos helyet, ahol csak nagy üggyel-bajjal lehetett átjutni tevével - sőt, előtte le kellett pakolni róla mindent, ami jelképes értelmű is -, ezt hívták „tű fokának”. Nos, ha ez valóban így van, az sem gyengíti a jézusi kép erejét, legfeljebb árnyalja. A Mester véleménye mindenképpen megdöbbentő és teljesen ellentmond a tanítványok hagyományos elképzelésének.)
„Hát akkor ki üdvözülhet?” Érthető a kérdés. Ha még a legtanultabbak sem, a leggazdagabbak sem, az „Isten áldása” alatt lévők sem – akkor ki?
(Természetesen most nem akarom azt állítani, hogy a tanultság, a gazdagság nem lehet Isten áldása – de lehet, mint ahogy a szegénység is lehet Isten áldása. Salamon Isten áldásaként lett gazdag és bölcs – aztán mégis az egészet eltékozolta és romlásba vitte Izraelt. Assisi Szent Ferenc Isten áldásaként fogadta és ölelte magához „szegénység úrnőt” és megújította az Egyházat. De azért még a szegénység és nyomor sok bűn és torzulás forrása lehet, és a gazdagság is sok segítség és áldás lehetősége lehet. A gazdagság és szegénység egyaránt lehet áldás és átok. Egy valami nem lehet – nem lehet mércéje annak, hogy ki van közelebb a mennyek országához…)
„Hát akkor ki üdvözülhet?” A Messiás válasza megdöbbentő, de egyben felszabadító is: embernek ez lehetetlen, de az Istennek minden lehetséges!
Embernek önerejéből üdvözülni lehetetlen. Akkora szakadék van Isten és ember között, hogy azt a jócselekedetek hídjával átívelni lehetetlen. Soha nem tudunk olyan tiszták, önzetlenek, tökéletesek és szeretetteliek lenni, hogy Istent egyáltalán megközelítsük! Nyugodtan el lehet felejteni minden mágikus praktikát ami az önmegváltást, a megistenülést ígéri. Nem lehet jógával, nem lehet buddhista mantrákkal, nem lehet titkos okosságokkal megmászni a végtelen hegyet. Nem lehet jócselekedetekből sem létrát építeni, ami a mennyig ér. Ha ez lehetséges lenne, akkor nem lett volna szükség Jézus Krisztus megváltó művére! Isten Fia nem dicsekvésből mondta, hogy „Én vagyok az Út, az Igazság és az Élet - senki sem juthat el az Atyához, csak általam...” (Jn 14 6), hanem azért, mert ez az egyetlen realitás!
Istennek azonban minden lehetséges! És Ő azt akarja, hogy mi feljussunk a mennyek országába! Ezért elküldte a Fiút, mert „úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen.” (Jn 3,16)
Micsoda felszabadító igazság ez! Nem tudok tökéletes lenni a tetteimben, de tudok szeretni, tudok hinni a Fiúban, a Megváltóban, Aki élete, tanítása, halála és feltámadása által legyőzött minden ellenséget és akadályt és kiváltott engem (is) a halálból az életre, az örök életre! Nem kell többé szoronganom a saját hibáim miatt, de felszabadultan örülhetek Isten szeretetében! Nem kell többé titkolnom hiányaimat és megtörtségemet, nyugodtan bevallhatom bűneimet, mert Isten szeret és magához akar emelni!
Milyen csodálatos a megváltásunk ingyenes ajándéka, amelyért Jézus Krisztus vérével fizetett - nagy a mi váltságunk díja!
Ez azonban nem azt jelenti, hogy szabadon bűnözhetünk, mert Isten szeret minket. Sőt, Isten szeretete arra indít, hogy most már szabadon és tétovázás nélkül kövessem Őt a tökéletesedés útján – nem mintha elérhetném, hanem mert Ő segít, hogy végül mégis célba érjek. A felelősségem se lett kisebb – a gonoszok nem juthatnak át a Kapun -, de már nem nyomaszt. Ahogy a kisgyermek is a növekedés boldogságában éli meg a növekedés kínjait is, úgy én is a Találkozás örömében élem (szenvedem) a Várakozás kínjait.
Maga az Úr pedig így szólít minket, tanítványait: „gyermekeim”…
Sípos (S) Gyula
- Részletek
- Kategória: Márkot olvasva
A címben feltett kérdés Márk evangéliumában nem hangzik el, ott csak ennyi olvasható: „Nézd, mi mindent elhagytunk, és követtünk téged.” (Mk 10, 28) Máté evangéliumában azonban Péter apostol hosszabban kérdez: „Nézd, mi mindenünket elhagytuk, és követtünk téged. Mi lesz hát a jutalmunk?” (Mt 19, 27) Most nem a két evangélium közötti különbségre szeretném helyezni a hangsúlyt, bár ennek is lehet jelentősége. Máté szövege már értelmezi a tanítványok mondatát, amivel mintegy önmaguk áldozatára akarják felhívni a figyelmet. Van ebben állítás is és kérdés is, tanácstalanság is és büszkeség is. Szembeállítódás is a gazdag ifjúval – aki nem volt képes mindent elhagyni Krisztusért -, és ugyanakkor büszkeség is: „mi mindenünket elhagytuk…”
A történet nem annyira a Péter mondatában mindenképpen benne rejtőző kérdésről szól, hanem Jézus válaszáról: „Jézus így válaszolt: „Bizony mondom nektek, mindenki, aki értem és az evangéliumért elhagyja otthonát, testvéreit, anyját, apját, gyermekeit vagy földjét, százannyit kap, most ezen a világon otthont, testvért, anyát, gyermeket és földet - bár üldözések közepette -, az eljövendő világban pedig örök életet. Sokan lesznek elsőkből utolsók és utolsókból elsők.” (Mk 10, 29-31)
Péter kérdése nagyon jogos, és nagyon emberi kérdés. Mintha csak úgy tudnánk gondolkodni és cselekedni, hogy legyen valami pozitív célunk, ami felé megyünk. (Ha ez sérül bennünk, az mindenképpen torzít és megbetegít minket.) Úgy tűnik Isten maga is tudja ezt – hiszen Ő alkotott minket -, ezért Jézus készségesen válaszol a tanítványi kérdésre. De nem csak azért válaszol, mert kedves akar lenni, vagy mert megérti az egyszerű emberek pszichés motivációit. Isten Fia maga is az Élet bőségébe akarja belevinni tanítványait, aminek ennek része a szülői és testvéri szeretet, a megélhetés biztonsága, stb. „Én azért jöttem, hogy életük legyen és bőségben legyen.” (Jn 10, 10)
Tovább menve, tulajdonképpen csak a Szeretet bőségében – az Istennek és egymásnak odaadottságban – jelenhet meg és bontakozhat ki az „élet bősége”. Ahol a szeretet, ott az Isten. Aki tehát Jézus Krisztust választja, a testté lett Istent, a Szeretet forrását és bevégzőjét, az mindenben részesül, ami az élet bőségét jelenti. De fogalmazzunk pontosan: mindenben részesülhet. Mert itt van evilág fejedelme is, a sátán és a gonosz lelkek, itt van a rosszra hajló emberi akarat, amelyik mindig ellene támad Isten szeretet-művének. Ezért mondja Jézus: „százannyit kap” – mert Isten mindig sokkal többet tud adni, mint amennyit a sátán egyáltalán ígérni tud -, „bár üldözések közepette”.
Hogy pedig ez az üldözés milyen valóságos lehet, azt tökéletesen mutatja megváltásunk ára, Megváltónk kereszthalála – és azóta a minden nemzedékben feltörő ellenállás az Örömhírrel szemben.
A mi életünknek azonban nincs vége a halállal! A mi életünk már élet az örök Életben, a kezdet és vég nélküli Életben, Isten szeretet-életében. A mi életünk perspektívája nem 70-80 év, mi nem a tudomány kormeghosszabbító kúráiban reménykedünk és a bűvös százas átlépésében – a mi életünk perspektívája az örök élet. Ahogy Pál apostol írja: „Gyümölcsötök a megszentelődés, célotok az örök élet.” (Róm 6,22) János apostol pedig már első levelének legelején így fogalmaz: „Igen, az élet megjelent, láttuk, tanúságot teszünk róla, és hirdetjük nektek az örök életet, amely az Atyánál volt, és megjelent nekünk.” (1Jn 1, 2) Jézus Krisztus megváltó művének legnagyobb ajándéka: „Isten örök életet adott nekünk, s ez az élet az ő Fiában van.” (1Jn 5, 11)
Nem baj tehát, ha megkérdezzük Istent, mi lesz a mi jutalmunk. Nem baj, ha segítséget várunk Tőle az életünkben. Helyes, ha úgy gondolkodunk, hogy mi az Istenben való életet akarjuk élni -, hogy Ő pedig bennünk éljen, minden szeretetével, gyógyító és szabadító hatalmával és erejével együtt. Azzal az ajándékozó szeretettel, ami családot, barátokat, megélhetést ad nekünk. De ha a világ összeomlásában ez épp nincs is meg, vagy csak hiányosan, akkor sem csüggedhetünk, hiszen ami ránk vár, az mérhetetlenül több a háznál, barátnál s evilág minden mulandó értékénél és öröménél.
Vannak most is, akik elsők az anyagi javakban, dicsekedhetnek hatalmas gazdagságukkal, kapcsolataikkal, ismertségükkel, barátaikkal. De akik előtérbe helyezik evilág örömeit és a romlandó javak miatt lemondanak a romolhatatlanokról, azok az eljövendő örök életben utolsók lesznek – és bizony csak Isten irgalmán múlik, hogy köztünk lesznek-e egyáltalán.
És vannak ma is, és köztünk élnek, akiket talán észre se veszünk, mert olyan kicsik, olyan utolsók. Nem gazdagok, nem ismertek, nem dicsekedhetnek kapcsolataikkal, csendes szeretetben és imádásban élik életüket. De Krisztus második eljövetelekor felfénylik az ő életük, s nyilvánvalóvá lesz mindenki előtt – bár utolsók és senkik voltak szemeinkben, mégis előttünk járnak, és elsők Isten szeretetében…
Sípos (S) Gyula
- Részletek
- Kategória: Márkot olvasva
„Úton voltak Jeruzsálem felé. Jézus elöl ment, ők pedig csodálkoztak, követői meg féltek. Ismét magához hívta a tizenkettőt, és arról kezdett nekik beszélni, ami vele történni fog: „Íme, fölmegyünk Jeruzsálembe, és az Emberfiát átadják a főpapoknak és írástudóknak. Halálra ítélik, és átadják a pogányoknak. Kicsúfolják, leköpdösik, megostorozzák és megölik, de harmadnapra feltámad.” (Mk 10, 32-34)
Márk egyértelműen a tanítványok félelméről és értetlenségéről beszél – és ezen nincs is mit csodálkoznunk. Először is, egy viszonylag rendezett társadalomban élnek, ráadásul a „római béke” is vasmarokkal szorítja őket a csendre és békességre – nehéz nekik elképzelni, hogy egy embert, főleg pedig olyat, aki annyi jót tett, mint Jézus, csak úgy, minden valóságos ok nélkül elítélhetnek és megölhetnek.
Másodszor, ők egy olyan ember követői, aki számukra mérhetetlen hatalom birtokosa. Messiási csodákat tesz – született vakot gyógyít, halottat támaszt, ezeket a zsidó hagyomány szerint csak a Messiás képes megtenni -, parancsol az elemeknek, kenyeret szaporít, stb. Tudják ugyan, hogy nem mindenki nézi jó szemmel mesterük működését, de azt is látják, hogy Jézus egyedülálló ügyességgel és bölcsességgel kerül ki minden csapdát, válaszol az őt furfangos kérdésekkel sarokba szorítani akaróknak.
Jézus minden helyzetet ural. Ha pedig ez így van, hogyan lehetséges, hogy „kicsúfolják, leköpdösik, megostorozzák és megölik…”? Ki az, akinek, ha hatalma van arra, hogy elkerülje ezt a megaláztatást – akkor ezt mégsem teszi meg? Az önvédelem ilyen szintű feladása érthetetlen és elképzelhetetlen számukra.
És mit jelent az, hogy „harmadnapra feltámad”? Az ugye nyilvánvaló, hogy nem halhat meg – hiszen Ő Izrael reménysége! -, de akkor milyen halálból kell feltámadni és miért harmadnapra?
És mi történne akkor, ha véletlenül mégis jól értik, amit hallanak – és mindez a csúfság bekövetkezne? Ha a Mester meghal, mi lesz velük? Hiszen a törvények szerint akkor őket is meg kell ölniük a vádolóknak! Ha még Jézus sem menekülhetne meg előlük, akkor ők ugyan hogyan és hová menekülhetnének?
És mi lesz akkor Izrael királyságával?
Jézus Krisztus harmadszor jelenti ki előre szenvedéseit. Ő egyszerre tökéletesen Isten és tökéletesen ember. Előre tudja, hogy mi vár rá, de emberi természetében neki is fel kell dolgoznia magában az elkövetkező fájdalmas és sötét időszak terhét. Miközben újra és újra beszél a Megváltás áráról, egyre jobban elmélyíti magában ennek elfogadását. (Nagy küzdelem ez, a Getszemáné kertben, a sátán rettenetes nyomása alatt már vérrel verejtékezik, s úgy kiált az Atyához, hogy szeretet-egységük fel ne bomoljon.) Nem szabad lekicsinyelnünk ezt a folyamatot. Olykor bennünk is hasonló küzdelem zajlik, s ilyenkor épp Jézus Krisztus küzdelméből és győzelméből meríthetünk erőt, hogy mi is megmaradhassunk a krisztusi „szűk ösvényen”.
Jézus a jó pásztor – amikor önmagáról beszél, akkor sem csak önmagáért beszél, hanem tanítványaiért is, akik hallgatják. Igyekszik őket felkészíteni a sokkoló élményre. Igyekszik velük megérteni, hogy ennek szükségszerűen be kell következnie – szenvedése és kereszthalála nélkül nincs feltámadás, nincs szabad út az Atyához, nincs üdvösség.
A tanítványok nem értik, mert saját vágyaik és félelmeik rabjai. Ilyenek vagyunk mi, emberek. Még amikor Isten kinyilatkoztatja önmagát nekünk, még amikor teljesen világossá teszi az Utat, akkor se hiszünk neki, akkor se jutunk megértésre – nagyon nehéz nekünk lemondani önmagunkról, Istenért. Tulajdonképpen „Isten nélkül lehetetlen.” Ezért aztán Isten mond le önmagáról értünk, hogy mi az Ő halála által életre kelhessünk…
„Akinek van füle a hallásra, hallja meg!” (Mk 4, 23)
Sípos (S) Gyula
- Részletek
- Kategória: Márkot olvasva
Miel?tt túlságosan felmagasztalnánk, valami emberfeletti magasságba emelnénk az apostolokat vagy az apostoli kort, érdemes figyelmesen elolvasnunk Márk evangéliumából a következ? szakaszt, amiben Jézus kedvenc tanítványai közül kett? igyekszik „beel?zni” a többieket. (Érdekes, hogy Máté evangéliumában a két fiú már az anyjával együtt megy oda Jézushoz, és az anya adja el? a kérést, így ? a „f?b?nös”. Hogy melyik változat áll közelebb a valósághoz, most nem témánk, de az biztos, hogy Márké íródott le el?bb…)
„Zebedeus fiai, Jakab és János eléje járultak, s megszólították: „Mester, szeretnénk, ha teljesítenéd egy kérésünket.” „Mit tegyek nektek?” - kérdezte. „Add meg nekünk - felelték -, hogy egyikünk jobb oldaladon, másikunk bal oldaladon üljön dics?ségedben.”
Jézus így válaszolt: „Nem tudjátok, mit kértek. Készen vagytok rá, hogy igyatok a kehelyb?l, amelyb?l majd én iszom, vagy hogy a keresztséggel, amellyel én megkeresztelkedem, ti is megkeresztelkedjetek?”
„Készen” - felelték. Jézus így folytatta: „A kehelyb?l, amelyb?l én iszom, ti is isztok, s a keresztséggel, amellyel engem megkeresztelnek, ti is megkeresztelkedtek. De hogy jobb és bal oldalamon ki üljön, afel?l nem én döntök. Az a hely azokat illeti, akiknek készült.” (Mk 10, 35-40)
Jakab és János, Péterrel együtt Jézus legsz?kebb tanítványi, baráti köréhez tartozott. ?ket hármójukat viszi magával a megdics?ülés hegyére – ahol láthatják isteni valóságában, Illéssel és Mózessel beszélgetve -, s János a kedvenc tanítvány, aki az utolsó vacsorán is Jézus szívére hajolva meg tudta, meg merte kérdezni, hogy ki az áruló apostol.
Ennek ellenére, biztos ami biztos alapon, a két testvér – anyjukkal együtt?, és talán az er?s rivális Péter kiszorítására? -, megpróbálja a két f?helyet bebiztosítani magának az eljövend? krisztusi királyságban. Ki tudja, talán már azt is kiosztották maguk között, melyik „miniszteri bársonyszék” kié lesz… mennyire félreértették Jézust!
„Nem tudjátok, mit kértek. Készen vagytok rá, hogy igyatok a kehelyb?l, amelyb?l majd én iszom, vagy hogy a keresztséggel, amellyel én megkeresztelkedem, ti is megkeresztelkedjetek?”
A két tanítvány olyan bátran válaszol Mesterük kérdésére, amib?l nyilvánvaló, hogy nem értik, a szenvedések milyen kelyhe, és a megváltás m?vének milyen keresztje nehezedik a Messiás vállára: „Készen - felelték."
Jézus látja értetlenségüket, mégis helyben hagyja válaszukat, el?re megjövendölve és elfogadva mindazt a szenvedést, amit azok majd, megtérésre jutva, elvállalnak Isten országáért. (Pál apostol mondata csodálatosan magyarázza az áldozat értékét és értelmét, amelyet a tanítványok majd meghoznak: „Örömmel szenvedek értetek, és testemben kiegészítem, ami Krisztus szenvedéséb?l hiányzik, testének, az Egyháznak javára.” (Kol 1, 24)
Mindez azonban a „f?helyhez” nem elég. Nem emberi akaratból kerül ugyanis valaki Isten országába, hanem Isten el?re elhívó kegyelme folytán! Erre a megel?legzett szeretet-kegyelemre válaszol aztán az ember, a maga tehetsége és akarata szerint. Amikor pedig az Atya elhív valakit az ? országába, arra az el?re elkészített helyre hívja, ami annak az embernek a leginkább megfelel?! A mennyek országa nem szabadversenyes kapitalizmus - ahol mindenki azt a helyet tapossa ki magának, amelyiket csak bírja -, hanem a „szép rend” helye, ahol mindenki a neki juttatott kegyelem mértéke (és az arra adott személyes válasza) szerinti helyet tölti be. Ezt az Atya a maga el?retudása alapján rendezte el.
És hogy még valamit hozzá tegyünk ehhez a félresikerült protekciós beszélgetéshez - vajon mit szólt volna a két tanítvány, a két büszke férfi, ha Jézus azt mondja nekik, ez a hely már foglalt, mert az én anyám fog ott ülni?
Ha nem mondott ilyet Jézus, akkor azért nem mondta, mert abban az abszolút férfijogú társadalomban ez éppoly elképzelhetetlennek t?nt, mint a minden hatalom és er? birtokosának, a Messiásnak a halála…
Végezetül: nekünk adatott Isten országa, s „így érvényes az Írás szava: Szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik ?t szeretik.” (1Kor 2, 9) Nem érdemes azon kombinálnunk, hová kerülünk – amit mi egyáltalán el tudunk képzelni, az csak halvány árnyéka mindannak a szépnek és jónak, amit Isten készített nekünk…
Sípos (S) Gyula
- Részletek
- Kategória: Márkot olvasva
Vannak vallások, amelyek a vágyak és ambíciók teljes elnyomását tanácsolják követ?iknek. Vannak, amelyek az ember személy voltát is megtagadják és a felolvadásra törekednek a személytelen nirvánában. Jézusnak is vannak mondatai, amelyek az önmegtagadás szükségességér?l, a kereszt felvételér?l szólnak – de nála ez az önmegtagadás sohasem öncél és sohasem és végcél!
Jézus Krisztus Istene személyes Isten, aki személyesen szereti a személyiségnek teremtett embert. S bár természetünk megromlott, s ezért szükség van a fegyelmezettségre és önmegtagadásra - hogy a bels? z?rzavar és fájdalom kitisztuljon és gyógyuljon -, ez azonban nem jelenti az ember személyiségének, vágyainak teljes megtagadását és elutasítását.
A Szentlélek gyümölcsei a b?n rabsága alól felszabadult emberben jelennek meg, s nem függetlenek a személyiségt?l: „A Lélek gyümölcse viszont: szeretet, öröm, békesség, türelem, kedvesség, jóság, h?ség, szelídség, önmegtartóztatás. Ezek ellen nincs törvény.” (Gal 5, 22-23)
Az evangéliumok beszámolnak Jézus emberi természetének megnyilvánulásairól – sír, örül, stb. -, és nagy vágyáról, hogy egészen az Atya akaratát teljesítse. Célja Isten megdics?ítése és az emberek megmentése, amit éppen nem elfojtani, hanem kiteljesíteni akar: „Azért jöttem, hogy tüzet dobjak a földre. Mi mást akarnék, mint hogy lángra lobbanjon! Keresztséggel kell megkereszteltetnem. Annyira szorongok, míg be nem teljesedik.” (Lk 12, 49-50) Nincs ezekben a mondatokban semmi hamis közöny, megjátszott tanítói, mesteri kiállás és különállás – Igen, Isten Fia valóban teljesen eggyé lett velünk, hogy minket üdvözíthessen!
Hozzánk tartoznak a vágyaink, terveink, ambícióink, fájdalmaink és örömeink – nem mindegy azonban, hogy ezeket hogyan éljük meg, milyen módon akarjuk megvalósítani. Jakabot és Jánost, a két tanítványt nem véletlenül nevezte el Jézus Boanergésznek, azaz a mennydörgés fiainak. Ilyenek voltak: nagy lelk?, nagy indulatú, nagy terveket dédelget? és nagyon szeret? emberek. Jézusnak ez tetszett. A két tanítványnak is meg kellett azonban tanulnia, hogy ha nem fegyelmezik meg magukat, és nem lépnek rá a „keskeny útra”, a bennük lév? vágyak kiélése a pokolba viheti ?ket.
A Boanergész-vágy -hogy egészen Isten mellett legyenek, Jézus jobbján és balján -, még nem letisztult. Az elismerést, a hatalmat legalább annyira vágyják, mint a Jézus-közelséget. A Messiás elutasítja ezt, mert ez teljes félreértése az ? küldetésének.
A többi tanítvány is pontosan érti ezt a Boanergész-vágyat, hiszen bennük is ott lapul. Talán épp azért tagadják olyan hevesen, s azért tör ki rögtön a méltatlankodás, neheztelés és harag – amik épp nem a Szentlélek gyümölcsei – vulkánja: „Amikor a többi tíz ezt hallotta, megnehezteltek Jakabra és Jánosra. Jézus ezért odahívta ?ket magához, és így szólt hozzájuk: „Tudjátok, hogy akiket a világ urainak tartanak, azok zsarnokoskodnak a népeken, s vezet? embereik éreztetik velük hatalmukat. Közöttetek azonban ne így legyen. Ha valaki közületek nagy akar lenni, legyen a szolgátok, és ha valaki közületek els? akar lenni, legyen mindenkinek a szolgája. Hisz az Emberfia nem azért jött, hogy szolgáljanak neki, hanem hogy ? szolgáljon, és életét adja váltságul sokakért.” (Mk 10, 41-45)
Íme, a bennünk él? vágyak és tervek megélésének egyetlen helyes módja: az Isten- és emberszeretetb?l fakadó Isten- és emberszolgálat. Tehát nem az ambíciókkal van baj önmagában, hanem azok irányultságával. A vágyak, az ambíciók a személyiség nagy meghajtó er?i – de nem mindegy, hogy milyen irányba visznek minket. Jézus azt tanácsolja, hogy ne a hatalom, a pénz, a siker útján, a széles úton keresd az el?rehaladást, hanem a szeretet, és az ebb?l fakadó és ebben rejt?z? szolgálat és megismerés útján.
Akarsz a legnagyobb lenni? Helyes. Akkor légy a legkisebb, mert csak így lehetsz a legnagyobb! Mert ami a világ szemében nagy, az Isten szemében semmi. Ezért vesd el magadtól a világ ördögi látásmódját és fogadd el Isten mércéjét: Ha valaki közületek nagy akar lenni, legyen a szolgátok, és ha valaki közületek els? akar lenni, legyen mindenkinek a szolgája.
Jézus Krisztus volt a legnagyobb mindannyiunk között – ezért ? vállalta a legalacsonyabb pozíciót. Mert nehogy tévedésbe essünk: most sem mi szolgáljuk az Istent, hanem ? szolgál minket. ? tart életben, ? óv és véd, ? adja a lehet?séget és az akarást, Övé a tehetség és kibontakozás. Mindaz, amit mi tehetünk, csupán válasz Isten mindent megel?z? szeretetére. S ha mi viszont szeretjük ?t, akkor olyanná válunk, mint ?. A világ szemében egyre kisebbek, de Istenhez egyre közelebb, egyre nagyobbak…
Sípos (S) Gyula