Részletek

Kategória: Márkot olvasva

Megjelent: 2010. július 20

„Innét útra kelve Júdea határába ment, a Jordán túlsó partjára. Ott ismét tömeg vette körül, ő pedig szokása szerint tanította őket. A farizeusok is odamentek és megkérdezték: „El szabad a férjnek bocsátania a feleségét?” Próbára akarták ugyanis tenni. De ő kérdéssel válaszolt: „Mit parancsolt nektek Mózes?” „Mózes megengedte, hogy válólevelet írva elküldjük az asszonyt” - felelték.
Jézus folytatta: „Szívetek keménysége miatt írta ezt a parancsot. De Isten a teremtés kezdetén férfit és nőt alkotott. Az ember ezért elhagyja apját, anyját, a feleségéhez ragaszkodik, és ketten egy test lesznek. Ettől kezdve többé már nem két test, hanem csak egy. Amit tehát Isten összekötött, azt ember ne válassza szét.”  Otthon tanítványai ismét efelől kérdezgették. Ezt válaszolta: „Aki elküldi feleségét és mást vesz el, házasságtörést követ el ellene.  Ha pedig a feleség hagyja el férjét és máshoz megy, házasságot tör.” (Mk 10, 1-12)
A farizeusok mindenképpen meg akarják fogni valahogy Jézust, hogy rábizonyíthassák tudatlanságát. Itt a válásról kérdeznek, ami az akkori társadalomban különösen nagy viharokat kavarhatott. (Akkor még nem volt nyugdíjrendszer, betegbiztosítás, egyedül a család jelentette a biztonságot. Ha valaki elbocsátotta a feleségét, azzal gyakorlatilag kizárta a közösség biztonságából és védelméből.) A farizeusok talán azt remélték, hogy belerángathatják Jézust a saját vég nélküli vitáikba és szövegértelmezéseikbe, amiben ők otthonosan mozogtak. A Megváltó azonban egészen más választ adott, mint amire számítottak – s ennek messzire ható következményei lettek.
Jézus Krisztus először is különbséget tett Isten eredeti akarata és a mózesi törvények között, amikor azt mondta, hogy a zsidó törvénytudók számára kikezdhetetlen tekintélyű Mózes a parancsokat nem pusztán isteni diktálásra írta, - így a Tóra szövegében emberi, változékony szempontok is szerepet játszanak. Ez már önmagában is botrányos kijelentés volt.
Másodszor Jézus – visszautalva a Teremtés könyvére, így biblikusan is alátámasztva érvelését – a házasság szétválaszthatatlanságáról beszél. Ez a hallatlan kijelentés alapjaiban kérdőjelezte meg a férfi hatalmi pozícióját és a korban szokásos „férfiúi jogait”. Nem véletlen, hogy a tanítványok otthon ismét rákérdeznek erre a dologra. Máté pedig az evangéliumában kifejezetten feljegyzi, hogy a „tanítványok megjegyezték: „Ha így áll a dolog a férj és feleség között, nem érdemes megházasodni.” (Mt 19, 10)
Jézus Krisztus világosan látja, hogy a mózesi engedmény – bár érthető okokból született, s bizonyára van olyan helyzet, amikor jogosan is alkalmazható - végső soron a megromlott emberi szív megkeményedését és a kemény szív igazolását okozza.
Még fontosabb dolog, hogy Jézus a férfit és a nőt a házasságban „egy testnek” nevezi, amelyeket Isten összekötött, s így emberi felbontása mindenképpen Isten művének rombolása. Ezért Jézus a hatalmi helyzetben lévő férfit arra „kényszeríti”, hogy az ragaszkodjon feleségéhez, azaz a hatalmi pozíciót váltsa át a kölcsönös szeretet pozíciójára.
(Sajnos a kemény emberi szív mindenre talál „megoldást”. Így meg épp a házasság felbontására hivatkozva zsarolhatja és kényszerítheti, kínozhatja az egyik fél a másikat. Ez azonban visszaélés a házasság intézményével. Az ilyeneknek csak azt tudjuk mondani, amit Jézus mondott a szombatról: Nem az ember van a szombatért, hanem a szombat az emberért! Tehát ahogy nem lehet a szombatnapi munkatilalmat a segítség elmulasztására indokként felhozni - mert a szeretet minden törvényt felülír -, ugyanúgy nem lehet a házasság felbonthatatlanságának örve alatt megnyomorítani a másikat…)
Jézus Krisztus az teremtéstörténetre mutatva azt is kijelenti, hogy az „ember” a férfi és nő kettősségében, és a kettőjük közötti szeretetkapcsolatban lesz teljessé, egységgé. Ezzel megnyitja az utat Isten belső titka szemlélésére. Ő az embert a „maga képére és hasonlatosságára teremtette” – azaz Istenben is lehetséges több személy egy szeretetkapcsolat egységében. Ez az Atya, a Fiú és a Szentlélek szentháromságos egysége, az a teljesség, ami felé az egész teremtett világ törekszik. Ezért mondja feltámadása után a Megváltó a tanítványoknak: „Menjetek tehát, tegyétek tanítványommá mind a népeket! Kereszteljétek meg őket az Atya és a Fiú és a Szentlélek nevére, és tanítsátok meg őket mindannak a megtartására, amit parancsoltam nektek. S én veletek vagyok mindennap, a világ végéig.” (Mt 28, 19-20)
A házasság és a család egysége, az „egy test” szemlélése megnyitja az utat az Egyház, mint Krisztus teste szemléléséhez is. Amikor Pál apostol a házasságról beszél, mindkét felet arra biztatja, ami nehéz neki (a férfit az önfeláldozó szeretetre, a nőt az engedelmességre), de látását kiterjeszti Krisztusra és az Egyházra: „Legyetek egymásnak alárendeltjei Krisztus iránti tiszteletből. Az asszony engedelmeskedjék férjének, akárcsak az Úrnak, mert a férfi feje az asszonynak, ahogy Krisztus feje az Egyháznak: testének ő a megváltója. Amint tehát az Egyház alá van vetve Krisztusnak, az asszony is mindenben férjének. Férfiak, szeressétek feleségeteket, ahogy Krisztus is szerette az Egyházat, és feláldozta magát érte, hogy a keresztségben szavával megtisztítva megszentelje. Ragyogóvá akarta tenni az Egyházat, amelyen sem szeplő, sem ránc, sem egyéb efféle nincsen, hanem szent és szeplőtelen. Így a férj is köteles szeretni feleségét, mint saját testét. Aki feleségét szereti, önmagát szereti. A saját testét senki sem gyűlöli, hanem táplálja, gondozza, akárcsak Krisztus az Egyházat. Mert tagjai vagyunk testének. „Ezért az ember elhagyja apját, anyját, feleségével tart, és a kettő egy test lesz.” Nagy titok ez, én Krisztusra és az Egyházra vonatkoztatom. Szeresse hát mindegyiktek a feleségét, mint önmagát, az asszonyok meg tiszteljék férjüket.” (Ef 5, 21-33)
Jézus Krisztus végül világosan kimondja: a válólevél intézménye csupán a házasságtörés legalizálása, és Isten előtt érvénytelen. Hányan hallgathatták vajon, akik már elbocsátották feleségüket? És hányan, akik ezt fontolgatták? És hányan, akiknek üzleti érdekeltsége volt a válások lebonyolítása? Csoda-e, ha ezek közül sokan a bűneikkel való szembenézés helyett inkább a Messiás üldözését választották?

Sípos (S) Gyula

Részletek

Kategória: Márkot olvasva

Megjelent: 2010. július 20

Sokan talán nem is tudják, hogy a mai gondolkodásmódunk a gyerekekr?l mennyire más, mint a megel?z? koroké.

(Egyébként is a fiatalság felmagasztalásának korát éljük. Régen a felnöv? fiatalok követték szüleik gondolkodásmódját, öltözködését, világlátását – ma pont fordítva. Az id?sebb korosztály akar úgy élni, öltözködni, viselkedni, gondolkodni, mint a fiatalok – és ez bizony nem kevés problémának is a forrása…)
Abban az id?ben, amikor magas volt a gyermek születési szám de a gyermekhalandóság is – volt úgy, hogy tíz megszületett gyerekb?l 6-7 is meghalt még az els? életéve el?tt -, a szül?k megtanulták, hogyan védekezzenek lelki távolságtartással az érzelmi csapás ellen, s ezt a kultúra is támogatta. Volt, ahol három éves korig nem adtak nevet a gyereknek, hogy így is csökkentsék a köt?dést. A zsidó nép – amely egyébként különösen is gyermekcentrikus volt a többi néphez viszonyítva - már a nyolcadik napon nevet adott az újszülöttnek, ha az az els?, nagyon kritikus hetet túlélte. (Most már talán érezzük, hogy milyen nagy jelent?sége van annak, hogy Isten már születése el?tt nevet ad Jánosnak és Jézusnak és ezt tudatosítja a szül?kben is, a megnevezéssel is segítve a szoros köt?dés kialakulását és a szeretet elmélyedését! De Isten – többek között - ezzel jelzi az emberi személynek a fogantatástól fogva való meglétét és egyedülállóságát is.)
A gyerek a feln?tté válás szertartásától számított igazán a közösségben, addig annyit vártak t?le, hogy lehet?leg legyen mindig kéznél, ha szükség van rá, de ne legyen soha láb alatt. Legyen mindig szófogadó és engedelmes a szüleinek és tisztelettudó mindenkivel. A gyerek értékeivel annyiban foglalkoztak, amennyiben szükség volt rá a család életében, de semmiképp se állították példának a feln?ttek elé. Nincs miért csodálkoznunk tehát azon, hogy a tanítványok nem akarják, hogy gyerekekkel zavarják a „mestert”: „Kisgyerekeket hoztak hozzá, hogy érintse meg ?ket. De a tanítványok elutasították ?ket. Amikor Jézus észrevette, helytelenítette. „Hagyjátok - mondta -, hadd jöjjenek hozzám a kicsinyek, ne akadályozzátok ?ket, hisz ilyeneké az Isten országa. Bizony mondom nektek, aki nem úgy fogadja az Isten országát, mint egy gyermek, nem jut be oda.” Azután megölelte, és kezét rájuk téve megáldotta ?ket.” (Mk 10, 13-16)
Jézus mondatai forradalmiak. Ezek szerint nem a tanultaké, a bölcseké az Isten országa? Nem a papok, az írástudók és farizeusok járnak elöl Isten népében? Talán nekünk is olyanná kellene lennünk, mint a buta és semmit sem ért? gyermekek?
Úgy semmiképpen sem kell gyerekké lennünk, ahogy korunk kultúrája sugallja – ez ugyanis nem gyermeki lelkület, hanem csak gyerekesség, infantilizmus.
Jézus nem a butaságot magasztalja fel, hiszen ? is folyamatosan kutatta Isten országát, s így n?tt gyerekségét?l fogva, s „gyarapodott bölcsességben, korban, s kedvességben Isten és az emberek el?tt” (Lk 2, 52).
A gyermeki ráhagyatkozás és bizalom – aminek mi feln?ttek oly nagyon híjával vagyunk – azonban nagyon kedves Jézus el?tt. Ezt úgy is kifejezi, hogy mindenki el?tt megöleli és megáldja ?ket. (Ez az áldás pedig sokkal mélyebb jelentés?, mintha csak megérintette volna ?ket, ahogy az asszonyok kérték. A próféta érintése gyógyít – de az áldás az nem csak gyógyít, hanem átjárja a teljes személyiséget, ?rzi és növeli azt lélekben és igazságban).
Nekünk is meg kell tanulnunk ilyen gyermeki bizalommal tekinteni Istenre. Meg kell tanulnunk bízni és ráhagyatkozni az akaratára, még akkor is, ha éppúgy nem látjuk át az események láncolatát, ahogy a gyerek se látja át szülei tetteinek mozgató rugóit. Így kell fogadnunk Isten országát, amely Jézus Krisztusban eljött közénk. Így kell kérnünk és fogadnunk a Mester áldását magunkra és mindenki másra is.
Jézus szavai forradalmasították az Istennel való kapcsolat természetét – nem véletlen, hogy megbotránkoztak rajta a tudományukra és pozíciójukra büszkék -, de forradalmasították a gyerekekr?l való gondolkodásmódot is. Ha korunk embere másként gondolkodik a gyerekekr?l, mint ókori el?dei – és ez hatalmas ajándék, minden mai elferdülésével együtt is -, az a Messiásnak köszönhet?. ? szabadított fel minket erre a szeretetre is…

Sípos (S) Gyula

Részletek

Kategória: Márkot olvasva

Megjelent: 2010. július 20

„Amikor útnak indult, odasietett hozzá valaki, térdre borult előtte, és úgy kérdezte: „Jó Mester! Mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?” „Miért mondasz engem jónak? - kérdezte Jézus. - Senki sem jó, csak egy, az Isten.” (Mk 10, 17-18)
Ezekkel a meglepő mondatokkal indul a gazdag ifjú története, amelyik egyike azoknak a történeteknek, amelyek mély hatást gyakoroltak a keresztény életre.
Most azonban még csak a történet elején tartunk. A „gazdag ifjú” itt még csak „valaki”, egy ember a tömegből, akit még semmi sem különböztet meg a többiektől. Nem tudható róla a gazdagsága, még nem olvashatunk Jézus kiválasztó szeretetéről, sem a gazdag ifjú válaszáról. Megjelenése vallásos buzgóságát mutatja, hiszen térdre borul Jézus előtt – ez azért akkor sem volt szokásos köszönési mód -, és így szólítja meg Őt: „Jó Mester! Mit tegyek, hogy elnyerjem az örök életet?”
Érdekes módon Jézus először nem a kérdésre válaszol, hanem – az akkor megszokott rabbinikus stílusban - visszakérdez: Miért mondasz engem jónak? – majd hozzáteszi - Senki sem jó, csak egy, az Isten.
Vajon miért tartja szükségesnek a Mester, hogy elhárítsa magától a jóság jelzőjét? Biztosak lehetünk benne, hogy nem valami álalázatosság motiválta ebben. Ő soha nem alakoskodott, nem kereste az emberek kedvét, nem játszott el semmilyen szerepet, hanem mindig őszinte volt, akár tetszett ez az embereknek, akár nem. Pszichológiailag tehát semmilyen indok nem támasztja alá, hogy így kérdezzen vissza. Ráadásul pontosan tudta, hogy követői és a nép is őt jónak tartotta – hisz mindenki azt mondta róla: „Csupa jót tett, a süketeknek visszaadta hallásukat, a némáknak beszélőképességüket.” (Mk 7, 37) Péter apostol később teljes lelki nyugalommal hivatkozhatott erre a köztudomású tényre: „Ti tudjátok, mik történtek a Jánostól hirdetett keresztség után Galileától kezdve egész Júdeában. Miképp kente fel az Isten a názáreti Jézust Szentlélekkel és hatalommal. S ő ahol csak járt, jót tett, meggyógyította az összes ördögtől megszállottat, mert vele volt az Isten.” (ApCsel 10, 37-38)
Jézus Krisztus így válaszol – helyreigazítólag – az ifjúnak: Senki sem jó, csak egy, az Isten. Mert Jézus ugyan tökéletesen Isten és tökéletesen ember, de emberi természetében mégis alá van vetve az emberi természet gyengeségeinek. Egész valójával küzd a kísértés ellen, bűnt soha nem követ el, de megéli, milyen messze van az ember Istentől, az emberi szeretet és jóság Isten szeretetétől és jóságától. Úgy is fogalmazhatnánk, hogy Isten ontológiailag „Jó”, azaz lényege szerint, egész létében „Jó” és „Szeretet”. Az ember pedig megtört lény, rosszra hajló akarattal, s csak küzd azért, hogy ebből a „Jó”-ból és „Szeretet”-ből valahogy részesedhessen. Ahogy Isten „Jó”, úgy senki emberfia nem tud jó lenni.
Jézus Krisztus maga is forró vágyakozással, imával fordult Isten felé. Az Atya jóságát és szépségét, szeretetét és erejét akarta megmutatni az embereknek, hogy azok megtérjenek és éljenek. Saját magáról sem gondolta – épp istenségének az emberi természet mulandóság alá vetése következtében – hogy az azonos lenne az Atya jóságával.
„Egyedül csak az Isten jó” – ez leszámolás minden emberi illúzióval, nagyképűséggel, de leszámolás a hamis elvárásokkal is. Mi nem vagyunk „jó”, s ha mégis, csak annyiban, amennyiben részesedünk Isten „jó”-ságából. Aki ezt nem érti, az még mindig saját önigazultságának foglya. A „Jó Mester” válaszával a kérdezőt, - és mindannyiunkat - ki akar szabadítani hamis megelégedettségünkből, amikor tekintetünket arra irányítja, akitől egyedül remélhetjük az örök életet.
„Mit tegyek, hogy örök életem legyen?” – A legelső válasz mindenképpen az, hogy fordulj Isten felé, aki egyedül Jó, s aki meg tudja, és meg is akarja adni neked az örök életet.

Sípos (S) Gyula

Részletek

Kategória: Márkot olvasva

Megjelent: 2010. július 20

A gazdag ifjúval beszélget Jézus. A férfi azzal a kérdéssel fordul hozzá, hogy mit tegyen, hogy örök élete legyen. Jézus először elhárítja magától ezt a kérdést és a mózesi törvényhez utasítja a kérdezőt: „Ismered a parancsokat: Ne ölj! Ne törj házasságot! Ne lopj! Ne tanúskodjál hamisan! Ne csalj! Tiszteld apádat és anyádat!” (Mk 10, 19)
Ha csak eddig tartana a történet, akkor arról beszélgethetnénk, hogy a mózesi törvények – amelyek egyébként olyan általános törvények, amelyeket minden stabil társadalmi rend, vallás előírásai tartalmaznak, mint az emberiség közös örökségét Istentől – szóval a szívbe írt törvények betartása, a tiszta és érzékeny lelkiismeret ápolása szükséges, és talán elégséges feltétel is Isten előtt. Ő az életünk vizsgálója, s nagylelkűen magához emeli azt, akinél látja a szándékot a jóra és akaratot a megvalósításra.
A történet azonban nem áll meg itt, sőt, meglepő fordulatot vesz. A gazdag ifjú ugyanis nem hagyja annyiban a dolgot, hanem folytatja a párbeszédet: „Mester - válaszolta -, ezeket mind megtartottam kora ifjúságomtól fogva.” (Mk 10, 19) Talán nagyképű ez az ifjú? Vagy nincs helyes önértékelése? Hiszen ki az, aki képes megtartani a parancsokat?
A Mester azonban egyáltalán nem így, a hibákat és erényeket listázva, vizsgálóbíróként tekint az ifjúra. Jézus nem leli kedvét a hegedő sebek felvakarásában, nem akar győzelmet aratni emberek fölött, nem tetszeleg mindent tudásával - bár léleklátó szemei előtt éppúgy nyilvánvalóak voltak ennek a férfinak hibái és erényei – hanem szeret. Amit Ő „megragad”, az a gazdag ifjú őszinte szándéka az Isten-követésre. És itt olvashatjuk ezt a csodálatos mondatot: „Jézus ránézett és megkedvelte.” (Mk 10, 21)
Mit nem adnánk, ha rólunk lenne olvasható ez a mondat! Igaz, ez a mondat rólunk is szól, akik keressük Isten országát, meg akarjuk tartani a parancsokat – igen, Jézus már ránk nézett, és valamiért megkedvelt minket. Megkedvelt még akkor, amikor bűnben éltünk, amikor vallásosságunk nem volt több hétvégi szokásnál, amikor imaéletünk a nullával volt egyenlő és semmilyen valóságos kapcsolatban nem voltunk az Atyával.
Csodálatos Jézus Krisztus szeretete, amelyik a legkisebb jó szándék esetén is megnyílik, hogy befogadja a hozzá közeledőt! Ez a befogadás azonban valóban a teljességre törekszik. Teljesen akarja a másik embert, de annak minden felesleges ragaszkodása, világhoz tapadottsága, értéktelen ócskasága nélkül. Jézus követése egyben lemondás a világ követéséről, Jézus szeretete kizárja a világ szeretetét: „Valami hiányzik még belőled - mondta neki. - Menj, add el, amid van, oszd szét a szegények közt, és így kincsed lesz az égben, aztán gyere és kövess engem!” Ennek hallatára az elszomorodott és leverten távozott, mert nagy vagyona volt.” (Mk 10, 21-22)
Itt egy újabb jézusi paradoxon: „valami még hiányzik belőled” – „add el, amid van”. A világi gazdagság hiány Isten országában. Olyan űr, amit nem tudott betölteni Isten jelenléte, szeretete, mert azt már betöltötte a világ a maga értéktelenségével. De ki képes ilyen radikális döntésre? Ki képes mindent odadobni, szegénnyé és elesetté lenni, üldözötté lenni, eldobni a pénz nyújtotta biztonságot és elismertséget – egy poros lábú, nincstelen mesterért?
A gazdag ifjú nem volt képes. Lelke megszomorodott a saját döntésétől – de mégsem tudott másként dönteni. Talán én sem tudok. Talán azt remélem, hogy csak „egyelőre” nem tudok – és talán majd eljön az idő, amikor lesz erőm önmagamról egészen lemondani Istenért. Nem tudok lemondani, de mégis reménykedem, mert előttem van a szentek hosszú sora, az első tanítványoktól kezdve napjaink szentjeiig, akik pedig képesek voltak erre! Fénylő csillagok ők előttem, égő fáklyák, amik égetik a szívem és arra biztatnak: ne félj! Légy bátor és nagylelkű! Ami Jézusnál vár, az mérhetetlenül több, mint amit a világ képes nyújtani! Most van hiányod, és Istennél van a gazdagságod!
Milyen jó, hogy tudhatom: Jézus már rám nézett, és megkedvelt. Hívott, és még mindig van lehetőségem arra, hogy jól válaszoljak hívására…
„Istenem és mindenem!”

Sípos (S) Gyula