- Részletek
- Kategória: Márkot olvasva
„Azokban a napokban ismét nagy népsokaság vette körül. Nem volt mit enniük, ezért magához szólította tanítványait. „Sajnálom a tömeget - mondta -, mivel már harmadnapja kitartanak mellettem, és nincs mit enniük. Ha étlen engedem el őket, kidőlnek az úton, hisz többen közülük messziről jöttek.”
Tanítványai ezt válaszolták: „Honnan vehetnénk itt a pusztában annyi kenyeret, hogy mind jóllakjanak?”
Megkérdezte tőlük: „Hány kenyeretek van?”
„Hét” - válaszolták.
Erre megparancsolta a népnek, hogy telepedjék le a földre. Majd fogta a hét kenyeret, hálát adott, megtörte és odaadta tanítványainak, hogy osszák szét. Szét is osztották a nép közt.
Egy kevés haluk is volt. Ezeket is megáldotta, s meghagyta, hogy osszák ki. Ettek és jól is laktak, aztán fölszedték a maradékot: hét kosárral lett.
Lehettek vagy négyezren. Ezután hazaküldte őket, maga pedig tanítványaival bárkába szállt, és Dalmanuta környékére ment.” (Mk 8, 1-10)
Két kérdést tehetünk fel Jézus második kenyérszaporításával kapcsolatban. Az első, hogy vajon Jézus miért teszi ezt a második kenyércsodát – hiszen egyszer már megcselekedte ezt? A második, hogy miért értetlenek a tanítványok?
Az első kérdésre több válasz is adható. A legegyszerűbb és „magától értetődő” válasz Jézus saját indoklása: „Sajnálom a tömeget - mondta -, mivel már harmadnapja kitartanak mellettem, és nincs mit enniük. Ha étlen engedem el őket, kidőlnek az úton, hisz többen közülük messziről jöttek.” Isten nem mérlegel, hogy hányszor tett már csodát. Isten Fia nem önmagáért, a saját dicsőségére cselekszi a csodáit, hanem az Atya dicsőségére és az emberek javára! Szíve most is nyitva áll az emberek felé, és kész arra, hogy betöltse a mellette kitartók szükségleteit – ha kell, hát csodálatos módon, isteni hatalmával élve is.
Az is indokolhatja a Messiás e csodáját, hogy Ő maga is meg akarta ismételni a azt, mintegy előképül. Ahogy most Ő hálát ad és megtöri a kenyeret, úgy adjanak hálát és törjék meg azt a tanítványok is. És ahogy most a megtört kenyér megszaporodik és életet ad, úgy fog egykor a tanítványok által megtört kenyér is életet adni az Eucharisztia valóságában. Jézus mintegy begyakoroltatja és a tanítványok emlékezetébe vési a rítust, amelyik majd az utolsó vacsorán, az Eucharisztia alapításakor nyeri el teljes értelmét.
Jézus továbbá Isten gondviselő szeretetének végtelenségét és jelenvalóságát is demonstrálja még egyszer, óriási tömeg előtt – még mielőtt elindul Jeruzsálem felé, a kereszthalálig vezető úton. (Isten az Úr minden fölött akkor is, ha az események az ellenkezőjét látszanak bizonyítani…) Ezzel a hatalmas tettel is igyekszik a szívükbe vésni mindazt, amit tanított, hogy a hamarosan bekövetkező megbotránkozás idején, a „sötétség órájában” az emberek visszaemlékezhessenek és erőt meríthessenek a kitartáshoz, és ne kerüljenek a halálát követő tömeg hatása alá.
A megismételt csodás tett nagyságával vetekszik a tanítványok „csodás” értetlensége. Bár már megéltek egy hasonló szituációt, mégsem mernek annak bizonyosságába kapaszkodni. Nincs hitük, kérdésükkel éppúgy próbára teszik Jézust, mint a hitetlen sokaság. Milyen szomorú történet ez, és milyen sokszor megismétlődik napjainkban is! Hiába a jelek, a csodák, hit és bizalom nélkül mindig megmarad az emberek babonás kétségbeesése: „Honnan vehetnénk…? Mit tehetnénk…?” Ezek helyett a hiábavaló kérdések helyett meg kell tanulnunk a hit és bizalom szavaival fordulni Isten felé: „Mennyei Atyánk, neked minden lehetséges…” „Jézus, te mondottad…”
„Kérjetek és kaptok, keressetek és találtok, zörgessetek és ajtót nyitnak nektek! Mert aki kér, az kap, aki keres, az talál, s aki zörget, annak ajtót nyitnak. Melyiketek ad fiának követ, amikor az kenyeret kér tőle? Vagy ha halat kér, ki ad neki kígyót? Ha tehát ti, bár gonoszak vagytok, tudtok jót adni gyermekeiteknek, akkor mennyivel inkább ad jót mennyei Atyátok azoknak, akik kérik.” (Mt 7, 7-11)
Sípos (S) Gyula
- Részletek
- Kategória: Márkot olvasva
Kevés helyen olvashatunk Jézus érzelmeir?l. Mintha az evangéliumok tartózkodnának attól, hogy az Úr reakcióit, „emberi arcát” túlságosan megmutassák. A Megváltó tanítása, tettei, keresztáldozata kerülnek a középpontba, Jézus személye pedig szinte elt?nik ezek mögött.
Ma nyilván nem lehetne úgy „életrajzot” írni senkir?l, hogy le ne festenénk ?t szavainkkal: hogyan nézett ki, mit szeretett, hogyan beszélt, sétált, milyen öltözéket viselt, stb. Mindebb?l semmi sincs az evangéliumokban. Igaz, az Örömhír nem is akar „életrajz” lenni, ezt a m?fajt akkoriban még nem is ismerték. Éppen ezért külön jelent?sége van annak, amikor a tárgyilagos leírásban mégiscsak megjelenik valami Jézus emberi habitusából. Ilyen például amikor sír Jeruzsálem felett, amikor haragra gerjed, vagy amikor örömében ujjongva felkiált.
Ilyen jelenetet örökít meg Márk is a kenyércsoda után, néhány rövid sorban:
„Farizeusok mentek hozzá, vitatkozni kezdtek vele, és égi jelet kértek t?le, hogy próbára tegyék. Lelke mélyéb?l felsóhajtott: „Miért akar jelet ez a nemzedék? - mondta. Bizony mondom, ez a nemzedék nem kap semmiféle jelet.” (Mk 8, 11-12)
Jézus lelke mélyéb?l felsóhajtott. Ez jelzi, milyen bels? gyötrést okozott neki a farizeusok jelkívánása. Hiszen ? maga a Nagy Jel! Hogyan nem veszik ezt észre?
Egyrészt a jelkívánás már önmagában is a Krisztus Jézus személye elleni bizalmatlanságot, elutasítást jelzi. Vajon melyikünk szeretne a teljes elutasítottság légkörében dolgozni? Meddig tudnánk megmaradni egy olyan közösségben, ahol érezzük a személyünk és munkánk iránti teljes elutasítottságot?
Másrészt pedig – vajon mit kellett volna még tennie? Olyan csodákat tett, amiket Isten nélkül lehetetlen megtenni. Mindenkivel jót cselekedett. Megmutatta, hogy hatalma van a természeti er?k, a betegségek és a gonosz lelkek, de még a halál felett is. Nikodémus, ez a vezet? farizeus maga is nyíltan megvallja: „Rabbi, tudjuk, hogy Istent?l jött tanító vagy, hisz senki sem vihet végbe olyan jeleket, amilyeneket te végbeviszel, ha nincs vele az Isten.” (Jn 3, 2)
Hiába minden - a nép vezet?i, a papok és a farizeusok mégsem hisznek neki, szívük ugyanis bezárult az Isten Fia el?tt. Ahhoz ugyanis, hogy egy „jel” valóban jellé válhasson, legalább a szív valamelyes nyitotságára szükség van. A jelek ugyanis nem önmaguktól m?köd? „dolgok”, hanem Isten tettei, amelyekre az Istent keres? szív hittel válaszol. Ha ez hiányzik, akkor a legnagyobb jel is hiábavaló!
Jézust újra és újra próbára akarják tenni – s hiába a csodák, a gyógyulások, a hitetlen nemzedéknek semmi sem elég. A Megváltó azonban nem cirkuszi mutatványos, aki addig produkálja magát, míg tapsot és alamizsnát nem kap, hanem Isten Él? Szeretete, aki azoknál marad, akik befogadják ?t!
Jézus – a sokadik csodája után – azt mondja: bizony mondom, ez a (gonosz) nemzedék nem kap semmiféle jelet. Máté és Lukács evangéliumában a mondat b?vebb, így folytatódik: „csak Jónás próféta jelét. Amint ugyanis Jónás próféta három nap és három éjjel volt a hal gyomrában, úgy lesz az Emberfia is három nap és három éjjel a föld szívében.” (Mt 12, 39-40)
Jézus Krisztus kereszthalála és halálból való feltámadása újabb nagy jel és az új lehet?ség, hogy az önnön kiválóságuktól eltelt emberek szíve megnyíljon és Istenhez térjenek. (A pogány százados a keresztfa alatt megvallja: ez valóban az Isten Fia volt!) De ha az Emberfia feltámadása sem elég, ha Pünkösd csodái sem nyitják meg a szívüket, ha a korai Egyház élete sem jel azoknak, akik nem akartak hinni – akkor vajon ki segítetne rajtuk?
Jézus lelke mélyéb?l felsóhajt. Telve a szíve szomorúsággal, fáradtsággal, keser?séggel. Nincs jel annak, aki semmit sem lát jelnek. Meg akarja menteni ?ket, meghal értük a kereszten – de el?re látja, hogy ez is kevés lesz – minden kevés azoknak, akik nem hisznek…
Sípos (S) Gyula
- Részletek
- Kategória: Márkot olvasva
Erre a kérdésre pedig már nekünk, mai tanítványoknak kell válaszolni…
A hitetlenség egyre mélyebb szintjeit tárja fel nekünk az evangélium. A farizeusok kovásza a hit helyébe a törvényeknek és szokásoknak való megfelelést állítja. A törvény azonban nem tudja lefedni az életet, az mindig áttör a paragrafusok rácsán. Az Istenét szolgálni kívánó, de a törvényre támaszkodó embert az élet kihívásai láttán elönti a nyugtalanság: most mit kellene tennem? Így történik ez a tanítványokkal is:
„(Jézus) Otthagyta őket, ismét hajóba szállt és átkelt a túlsó partra. Elfelejtettek kenyeret vinni magukkal, és a bárkában nem volt több kenyerük, csak egy.
Jézus a lelkükre kötötte: „Vigyázzatok, óvakodjatok a farizeusok és Heródes kovászától!”
Egymás között arról beszélgettek, hogy nincs kenyerük.
Jézus észrevette és így szólt: „Mit tanakodtatok azon, hogy nincs kenyeretek? Még most sem értitek? Nem fogjátok fel? Még mindig érzéketlen a szívetek? Van szemetek és nem láttok, van fületek és nem hallottok? Nem emlékeztek rá, hogy amikor öt kenyeret megtörtem ötezer embernek, hány tele kosár maradékot szedtetek össze?” „Tizenkettőt” - felelték.
„S mikor a hetet a négyezernek, hány kosár lett tele a maradékkal, amit összeszedtetek?” „Hét” - mondták.
Erre újra kérdezte: „Még mindig nem értitek?” (Mk 8, 13-21)
A farizeusok vakok, nem látják, hogy „a törvény nevelőnk lett Krisztusra, hogy a hitben megigazuljunk.” (Gal 3, 24) A törvény számukra nem eszköz, hanem cél. A törvény már nem az ember javára, segítségül adatott áldás, hanem bálvány, amit szolgálni kell, kaloda, amibe bele kell szorítani a létet. Így amit Isten áldásnak adott, átokká vált. (A szombati munkatilalom nagy áldásából – ami lehetővé tette a pihenést, kikapcsolódást, felszabadulást – így lett a szabad mozgást, pihenést és gyógyulást megakadályozó megkötöttség.)
A farizeusok kovásza a bizalmatlanság (minden új iránt is), a kicsinyhitűség és kicsinyesség. A farizeusok kovásza a hitetlenség eltakarására szolgáló, törvénykező magatartás és a törvények által egy karámba szorított nép.
A tanítványok hitetlensége azonban mélyebb a farizeusi hitetlenségnél. János apostol ezt írja később: „Ami kezdettől fogva volt, amit hallottunk, amit a szemünkkel láttunk, amit szemléltünk és amit a kezünkkel tapintottunk: az élet Igéjét hirdetjük nektek.” (1Jn 1, 1) Az apostolok és tanítványok az eleven Élettől, Isten Fiától, a Megváltó Jézustól láthatták, vele élhették, hogy létezik egy másik, egy szabadabb, egy Istentől megáldott életmód. Ahol minden lehetséges. Ahol a hajuk szála is számon van tartva. Ahol Isten gondviselő szeretete folyamatosan megnyilvánul. Ahol többszáz liter víz válik borrá, ahol néhány kenyér és hal úgy megszaporodik, hogy csak a maradék több kosarat megtölt. Ahol a betegek meggyógyulnak, a megszállottak megszabadulnak, még a természeti erők is engednek a Szónak. Aki most is velük van, „egy csónakban”.
És ezek után sem hisznek.
Milyen elkeserítő tapasztalat lehetett ez Jézusnak! Szinte halljuk fájdalmas kérdését: Még mindig nem értitek?
De ha fokozni akarjuk a hitetlenséget, még mindig tudjuk: napjaink egyházának már kétezer éves tapasztalata van arról, hogy Isten a mi Atyánk, köztünk van és szeret minket… és mégis hitetlenek vagyunk. Akkor most képzeljük el, milyen fájdalmas volt az értünk kereszthalált vállaló Jézus Krisztus kérdése: „Csak az a kérdés, hogy amikor az Emberfia eljön, talál-e hitet a földön?” (Lk 18, 8)
Erre a kérdésre pedig már nekünk, mai tanítványoknak kell válaszolni…
Sípos (S) Gyula
- Részletek
- Kategória: Márkot olvasva
Jézus Krisztus egész életében mindent Isten dicsőségére és az emberek javára tett. És itt nem csak a hatalmas és nyilvánvaló dolgokra kell gondolni – az elviselt üldöztetésre és értünk hozott keresztáldozatára. Jézus Krisztus egész lényében az emberek felé fordult és az ő javukat akarta. Mennyire más kép ez, mint amit az emberek Istenről és a hatalomról gondoltak!
Jézus Krisztus istene nem egy hatalomba merevedett fáraó, nem egy magának mindent megengedő kényúr és nem is hadseregnyi embert halálba küldő hadúr. Jézus arra hív, hogy megváltoztassuk gondolkodásmódunkat, (megtérjünk) és így megértsük, hogy Isten ereje és hatalma az „atyaságban” jut kifejezésre. Isten „jó szülő”, aki gyermekei legkisebb dolgaira is figyel, a legelrejtettebb dolog is színe előtt van, s úgy cselekszik, hogy az gyermeke javát szolgálja. Ezt mutatja meg csodálatosan a betszaidai vak esete.
„Betszaidába értek. Egy vakot hoztak eléje és kérték, hogy érintse meg. Megfogta a vak kezét, s kivezette a faluból. Itt nyállal megkente a szemét, rátette a kezét, s megkérdezte tőle: „Látsz valamit?” Az felnézett, s így szólt: „Embereket látok, olyan, mintha a fák járkálnának.” Ezután ismét a szemére tette a kezét, erre tisztán kezdett látni, és úgy meggyógyult, hogy élesen látott mindent. Erre hazaküldte, de előbb figyelmeztette: „A faluba ne menj be!” (Mk 8, 22-26)
Nézzük meg, Jézus milyen gyengéd szeretettel és mély pszichológiai éleslátással gyógyítja ezt az embert. Először is kivezeti a faluból, az emberek gyűrűjéből, kivezeti a látványosságból, kivezeti a vakot esetleges szorongásából – nyugodt helyre, ahol ketten lehetnek, ahol figyelme osztatlanul az övé lehet.
Másodszor, megérinti a vakot, így hozva létre közöttük a szoros kontaktust. Ez az érintés a gyengéd szeretet jele. Nyállal keni meg a szemét – ez egyébként a gyógyítók szokásos eljárása volt -, hogy a férfi tudja és érezze, most lépett be a gyógyulás folyamatára.
Ezután ráteszi a kezét – de nem olvasunk semmi parancsoló szóról, gesztusról -, és megkérdezi, lát-e. Ennek az embernek valószínűleg szervi problémák okozhatták vakságát, s most regenerálódni kezdtek a látószervek.
A látása még nem tökéletes - „Embereket látok, olyan, mintha a fák járkálnának.” – ezért Jézus folytatja a gyógyító munkát. Nem türelmetlenkedik, nem erőlteti (nézd meg jobban), nem nyugtatja üres kijelentésekkel (majd lesz jobb is), nem elégszik meg fél eredménnyel (így már tudsz tájékozódni), hanem teljesen az ember gyógyításának szenteli magát. Így aztán a férfi „úgy meggyógyult, hogy élesen látott mindent.”.
Jézus ezután még külön is figyelmezteti: „A faluba ne menj be!” Ő sem akar visszamenni, így elutasítva minden tömjénezést, ami a személyének szólna. (Vajon mi mit tennénk hasonló esetben? Lehet, hogy visszamennénk a faluba, hadd lássa mindenki, milyen nagy emberek vagyunk?) Nem ez azonban a fő ok, hanem a meggyógyult ember állapotának stabilizálása. Napjainkban is többször megfigyelték szemműtétek után, hogy a meggyógyult és látó ember újra elvesztette látását, pedig a látószervek épek voltak. Ennek oka, hogy az ismét látó embernek újra meg kell tanulnia a „látást”. A színes foltokból össze kell, hogy álljanak az alakok, a tér, a mélység érzékelése, stb. Ez bizony fárasztó feladat, időt és munkát igényel. Akik lelkileg nem végzik el ezt a munkát, azok visszaesnek a kényelmesebb, már megszokott és kevésbé megterhelő állapotukba.
Jézus nem akarta, hogy ezt az embert zaklassák, újra és újra próbára tegyék, hogy lát-e mindent, hanem időt hagyott neki, hogy nyugodtan végigmehessen a gyógyulás teljes útján.
Jézus nekünk is ad időt, hogy gyógyulhassunk, minket is óv – és arra hív, hogy mi is hasonlóképp bánjunk embertársainkkal…
Sípos (S) Gyula
- Részletek
- Kategória: Márkot olvasva
„Ezután Jézus elment tanítványaival Fülöp Cezáreájának környékére. Útközben megkérdezte tanítványait: „Kinek tartanak engem az emberek?” Azok így válaszoltak: „Némelyek Keresztel? Jánosnak, mások Illésnek, ismét mások valamelyik prófétának.” Erre megkérdezte t?lük: „Hát ti mit mondotok, ki vagyok?” Péter válaszolt: „A Messiás vagy.” (Mk 8, 27-29)
Az evangelista csak röviden tárgyalja Péter tanúságtételét Jézusról: „A Messiás vagy.” Számára magától értet?d?, hogy ez a „kijelentés” – és itt asszociálhatunk a Szentlélek karizmatikus ajándékára, a ”kijelentés lelkére” is – Istent?l van, ? inspirálta az apostolt. Máté evangéliumában már b?vebben kifejti a történetet: „Erre Jézus azt mondta neki: „Boldog vagy, Simon, Jónás fia, mert nem a test és vér nyilatkoztatta ki ezt neked, hanem az én mennyei Atyám.” (Mt 16, 17)
Isten nélkül az ember nem tud helyes felismerésre jutni „Isten dolgairól”! Kinyilatkoztatás nélkül óhatatlanul tévelyg?vé válunk. Ezt bizonyítják a nagy vallási rendszerek is. Hiszen az emberek minden korban keresték Istent és kutatták akaratát. Úgy vagyunk teremtve, hogy a szívünk vágyódik Alkotója után. Isten nyomait kutatták a buzgó emberek minden korban és minden vallási rendszerben, mert „ami benne láthatatlan: örök ereje és isteni mivolta, arra a világ teremtése óta m?veib?l következtethetünk.” (Róm 1, 20) Minden komolyan vehet? nagy vallási rendszerben vannak is nagyszer? megsejtések az Örök Atya jóságáról és emberszeretetér?l.
De! Kinyilatkoztatás nélkül senki sem érthette, s?t elgondolni se tudta, hogy a Leghatalmasabb a legkisebbé válik, hogy nem mi halunk meg Istenért, hanem el?ször ? hal kereszthalált értünk, hogy ? el?bb szeretett minket, hogy egészen kiüresíti önmagát és emberré lesz és kiszolgáltatja magát mindenki kénye-kedvére… Nem hogy mi emberek, de a sátán se tudta ezt elépzelni (? aztán f?leg nem, hiszen a hatalom megszállottja) – ezért is hitte, hogy a halállal átjárhatatlan akadályt húzott Isten és ember közé. Jézus Krisztus azonban tökéletesen egy volt Istennel, és közösségüket semmilyen szenvedés és kísértés sem tudta megbontani. Legy?zte az összes gonosz fejedelemséget, végül „elvette a halál kulcsait”, alászállt a poklokra és prédikált az ott szenved? lelkeknek is, hogy aki benne hisz, megmenekülhessen. „Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta oda, hogy aki hisz benne, az el ne vesszen, hanem örökké éljen.” (Jn 3, 16)
Mindez Isten titka volt. „De amikor elérkezett az id?k teljessége, az Isten elküldte Fiát, aki asszonytól született, és ? alávetette magát a törvénynek, hogy kiváltson minket a törvény szolgaságából, hogy a fogadott fiúságot elnyerjük. Mivel az Isten fiai vagytok, a Fia Lelkét árasztotta szívünkbe az Isten, aki kiáltja: Abba, Atya!” (Gal 4, 4-6) Jézus Krisztussal eljött az id?k teljessége és Isten fokról fokra kijelentette dics?sége gazdagságát a Fiúban. Ennek része a Péternek adott kijelentés is.
Amikor Jézus megkérdezi, hogy kinek tartják ?t az emberek, emberi válaszokat hall: prófétának, Jánosnak, Illésnek. De amikor tanítványait kérdezi, Péter apostol szájából az Atyától jöv? választ hallja: „A Messiás vagy.” Az isteni kijelentésre Jézus is isteni választ ad, amellyel Pétert meger?síti a tanítványok vezet?jeként és prófétai módon el?re biztosítja ?t munkálkodása eredményességér?l (így oldva tanítványa szorongásait is): „Én is mondom neked: Péter vagy, erre a sziklára építem egyházamat, s az alvilág kapui sem vesznek rajta er?t. Neked adom a mennyek országa kulcsait. Amit megkötsz a földön, a mennyben is meg lesz kötve, s amit feloldasz a földön, a mennyben is fel lesz oldva.” (Mt 16, 18-19)
Nekünk is nagy szükségünk van az Istent?l jöv? kijelentésekre! Ha csak a magunk értelmére támaszkodunk, akkor ugyan megközelíthetjük az igazságot – Jézus próféta volt, de mennyivel több ennél! – mégis tévedésben maradunk. Ezért mindig kérnünk kell a Szentlelket, hogy világosítsa meg nekünk az Igét, hogy látóvá és hallóvá váljunk, ihlessen meg minket és vezessen, hogy már ne a magunk erejére és értelmére, hanem Isten erejére és bölcsességére támaszkodhassunk életünk folyamán. „Ha tehát ti, bár gonoszak vagytok, tudtok jót adni gyermekeiteknek, akkor mennyivel inkább ad jót (Szentlelket) mennyei Atyátok azoknak, akik kérik.” (Mt 7, 11)
Sípos (S) Gyula