- Részletek
- Kategória: Márkot olvasva
Azt gondolnánk, hogy minél régebb óta élünk együtt valakivel, annál jobban ismerjük ?t. És ez igaz is – feltéve, hogy szeretjük ?t, és „lelki szemünkkel” a Szeretet szemével szemléljük életét. Minden ismeret a Szeretetben van elrejtve! Ha szeretem a másikat, akkor valóban ? érdekel engem. Félre teszem el?ítéleteimet, együtt érzek vele, segíteni akarom ?t, és így szép lassan megnyílik felém és megpillanthatom ?t a szerepek és szabályok mögött. A sérülékeny, védekez?, szerepeket játszó, de mégis szeretetre vágyó és kitárulkozó embert.
De mi történik, ha nem a lelki szemünkkel nézzük a másik embert? „A testi ember nem fogja fel, ami az Isten Lelkéb?l ered. Balgaságnak tartja, s nem képes megérteni, mert lelkileg kellene megítélnie.” (1Kor 2, 14) Nem történt ez másként Jézus esetében sem, aki a „saját városába ment. Tanítványai elkísérték. A következ? szombaton tanítani kezdett a zsinagógában. Sokan hallgatták, és csodálkozva mondogatták: „Honnét vette ezt? Hol tett szert erre a bölcsességre? És a csodák, amiket kezével végbevisz! Nem az ács ez, Mária fia, Jakab, József, Júdás és Simon testvére? S ugye, n?vérei is itt élnek közöttünk?” És megbotránkoztak rajta. Jézus erre megjegyezte: „A prófétának csak hazájában, rokonai körében, a saját házában nincs becsülete.” (Mk 6, 1-4)
Názáret lakói rendes emberek voltak. Tisztességesen dolgoztak, megtették vallásos kötelességeiket is, imádkoztak és évente feljártak Jeruzsálembe zarándoklatra. Valószín?leg József fia Jézust is rendes embernek tartották, komoly és ügyes mesternek. A baj akkor kezd?dött, amikor kiderült, hogy ez az ember nem az, akinek eddig hitték, nem az „ács, Mária fia”. Hanem akkor ki?
A testi ember szeme nem képes meglátni a valóságot, mert nem Istenb?l, hanem önmagából indul ki. Ami neki jó, az kell, hogy jó legyen a többieknek is, és ami neki rossz, az rossz a többieknek is. Aki szegényebb mint ?, azt kevesebb is mint ?, aki pedig gazdagabb, ahhoz törleszkedni kell. És semmiképpen sem akar senkit sem maga fölé engedni, akit magánál kevesebbre tart. Nem valami különleges dolog ez, hanem a megromlott emberi természet sajátja. Jakab apostol ezért kénytelen meginteni még a megtért, Krisztushoz tartozó embereket is testi látásuk miatt: „Ha közösségetekbe belép egy férfi pompás öltözékben, aranygy?r?vel az ujján, és belép egy szegény is elny?tt ruhában, figyelmetek a pompás öltözék? felé fordul, és így szóltok hozzá: „Foglalj itt kényelmesen helyet.” A szegénynek meg azt mondjátok: „Állj oda oldalra!” Vagy: „Ülj ide zsámolyomhoz!” (Jak 2, 2-3)
A názáreti emberek nem képesek befogadni Isten Fiát, mert ragaszkodnak a saját, megszokott látásukhoz. Nem merik emberi tapasztalataikat félredobni Isten megtapasztalása kedvéért. Nem mernek, nem akarnak és nem is tudnak hinni – így Isten világa lezárul el?ttük. Megbotránkoznak Jézusban, mert kevesebbnek tartották ?t maguknál. Hiszen soha semmi figyelemreméltót nem alkotott! Jó, segített mindenkinek, de abban is bolond volt, mert pénzt is kereshetett volna, már vagyona lehetne! És ez az élhetetlen alak akarja most oktatni ?ket? Mit tudhat az életr?l egy kóborló „ácsfia”?
Az emberi természet azóta sem változott. Az Istent?l jöv? prófétai kijelentéseknek, új kezdeményezéseknek és m?veknek ma is keresztül kell menniük ezen a megítélésen. Az új krisztusi lelkiségi mozgalmak vagy magánkinyilatkoztatások sorsa ma is az – még ha b?velkednek is jó gyümölcsökben –, hogy saját hazájukban, saját egyházukban gyanakodnak rá a legjobban. Így igazolódik újra Jézus szava: „A prófétának csak hazájában, rokonai körében, a saját házában nincs becsülete.”
De nem kell, hogy ez így legyen! Nekünk lehet?ségünk van belépni Isten országába a Szentlélek által, hogy helyes ismeretre jussunk. Ha kérjük ?t, segít megkülönböztetni a jót a rossztól, az igazat a hamistól. Ugyanis „szem nem látta, fül nem hallotta, emberi szív föl nem fogta, amit Isten azoknak készített, akik ?t szeretik. Nekünk azonban feltárta Isten a Lélek által. A Lélek ugyanis mindent átlát, még Isten mélységeit is. Ki ismeri az ember bens? dolgait, ha nem a benne lakó emberi lélek? Hasonlóképpen Isten titkait sem ismeri senki, csak Isten Lelke. Mi nem a világ lelkét kaptuk, hanem az Istent?l ered? Lelket, hogy megismerjük, amit az Isten a kegyelemben ajándékozott nekünk.” (1Kor 2, 9-12)
Sípos (S) Gyula
- Részletek
- Kategória: Márkot olvasva
Jézus elmegy az övéi közé, de azok elutasítják Őt. Márk egy súlyos megállaptással zárja le a történetet. Jézus „nem is tehetett ott csodát, csupán néhány beteget gyógyított meg, kézrátétellel. Maga is csodálkozott hitetlenségükön.” (Mk 6, 5-6)
És most ismerjük be alázatosan, hogy mi vagyunk azok - az „övéi” -, akikről a fenti idézet szól. Mi vagyunk Krisztus teste, mi vagyunk a meghívottak, mi vagyunk „asztalközösségben” a Megváltóval. Minden nap magunkhoz vehetjük az Ő testét, részesedhetünk életében, hallgathatjuk, olvashatjuk tanítását. Élhetünk a Szentlélek erejében. Mégis el kell ismernünk, hogy hiányoznak életünkből Jézus Krisztus nagy csodái. Igaz, néhány beteg azért meggyógyul, időnként érezhetjük gondviselő szeretetét – de miért nem többet?
Mert hitetlenek vagyunk. Helyesebben: jobban hiszünk a saját tapasztalatainknak, mint Jézus szavainak. Hiszen olvastuk, hogy ne aggódjunk semmi miatt, hanem tekintsünk az ég madaraira, akik nem vetnek, nem aratnak, és az Atya mégis gondoskodik róluk – de azért mégis aggódunk. Olvastuk, hogy ne vigyünk erzsényt az útra, de mi azért mégiscsak akkor érezzük magunkat biztonságban, ha hízik a bankbetétünk. Azt is prédikálták már nekünk, hogy amit a legszegényebbek közül eggyel teszünk, az Jézussal tesszük – de azért a koldusokat mégis inkább kikerüljük.
Keressük mi Isten országát, de azt a saját kis életünkben, vágyaink megvalósulásában szeretnénk megtalálni. Pedig tudjuk, hogy Isten útjai nem mindig azonosak a mi utainkkal, meg hallottunk a kereszt értékéről – vagy inkább botrányáról? – de azt gondoljuk, arra nekünk nincs hivatásunk.
Bár legalább at hinnénk, hogy akkor az egészséges és szép életre van hivatásunk! Hiszen Jézus Krisztus földi életében is meggyógyított és megszabadított mindenkit, aki hozzá ment! De mi ebben sem merünk hinni! Hiába mondja Jézus, hogy amit ketten vagy hárman egy akarattal kérünk az Ő nevében, az meglesz – nem hisszük. (Az orvosoknak jobban hiszünk. És itt nem az orvossal van a baj – hiszen az orvostudomány felismerései is Istenből fakadnak, aki ellensége a betegségnek és a bűnnek -, hanem azzal, hogy az orvos szavát Isten szava elé helyezzük.)
Viszont nagyon okosan tudjuk addig értelmezni, magyarázni az Igét, amíg épp kedvünk szerint való nem lesz. Így aztán az isteni természetet emberivé, a saját természetünkké silányítjuk. De hogyan is várhatnánk csodát magunktól? Az lehetetlen.
Pedig Jézus Krisztus olyan komolyan vette tanítását, annak igazságát, annyira ragaszkodott az Atya által kapott szavakhoz és küldetéshez, hogy vállalta érte a kereszthalált is! Vajon mi mit vállalunk okoskodásainkért?
Bizony, Jézus ma is csodálkozik hitetlenségünkön. Ő már mindent odaadott nekünk, most rajtunk a sor. Nekünk kell bizalommal és szeretettel visszafordulni hozzá és az Ő tanításához, ami pedig „Lélek és élet”…
Sípos (S) Gyula
- Részletek
- Kategória: Márkot olvasva
Jézus „végigjárta a falvakat és tanított. Magához hívta a tizenkettőt, és kettesével szétküldte őket, hatalmat adva nekik a tisztátalan lelkeken.” (Mk 6, 7)
Jézus küldetésének része a tanítói hatalom. Ő a megtestesült Igazság és Bölcsesség. Isten teljessége és a Szentlélek ereje lakozik benne. Ahogy mondta: „A lélek az, ami éltet, a test nem használ semmit. Hozzátok intézett szavaim lélek és élet.” (Jn 6, 63) Tanítása felszabadítja a bűn rabsága alól azt, akinek „van füle a hallásra”. Jézus az Isten Igéje, „benne az élet volt, s az élet volt az emberek világossága.” (Jn 1, 4) Akik befogadják a tanítását, azok Isten életét fogadják magukba.
Jézus azok közül, akik már befogadták tanítását, kiválasztotta a „tizenkettőt”, az apostolokat, a küldötteket – az Ő szavát hordozókat. Tisztává tette őket és szolgálatra rendelte. János evangéliuma kifejezetten hivatkozik erre: „Ti már tiszták vagytok a tanítás által, amelyet hirdettem nektek.” (Jn 15, 3) Ezek az emberek nem bújtak el evilág sötétségébe az Ige világossága elől, elengedték magyarázataikat, önfelmentésüket, hanem hagyták, hogy ez a Világosság átvilágítsa őket, megmutatva bűneiket, rossz szokásaikat. Bűnbánatot tartottak, és így késszé váltak arra, hogy a kegyelem hordozói legyenek.
Árulkodó, ahogy Márk evangéliuma végén, az utolsó mondatban, a nagy küldetést lezárva visszautal erre az első kiküldésre, mintegy mutatva a folytonosságot: „ők meg elmentek, s mindenütt hirdették az evangéliumot. Az Úr velük volt munkájukban, és tanításukat csodákkal kísérte és igazolta.” (Mk 16, 20)
A Biblia tisztátalan lelkeknek, démonoknak, ördögnek nevezi az Istentől elfordult és a sátán fennhatósága, elnyomó uralma alatt élő szellemi létezőket. Ezek a szellemi létezők is életteret, befolyást, uralmat keresnek a maguk számára. Elnyomásuk alatt tartják az anyagi világot, amennyire ez lehetséges a számukra. A megszerzett befolyást és területet pedig nem adják fel, csak ha erősebbel találkoznak.
Isten a legerősebb, a Tőle jövő hatalom minden gonoszt menekülésre kényszerít – ahogy ez Jézus Krisztus életéből világosan látszik. Jézus pedig hatalmat ad tanítványainak a tisztátalan lelkek felett a krisztusi küldetés továbbvitelére és kiterjesztésére – és ez a hatalom benne rejlik a krisztusi tanításban. Aki befogadja a Megváltó tanítását, annak életében a gonosz lélek meghátrálásra kényszerül. Amikor az ember a Jó felé fordul, akkor az akarata és lelki ereje elkezdi kiszorítani életéből és környezetéből a gonoszt. Ahogy a Szentírás tanítja: álljatok ellen a gonosznak és megfut előletek.
A Jézustól kapott különleges szabadító hatalom azonban több és erősebb, mint amit saját lelki erőnkkel elérhetnénk. Lehetnek mindannyiunk életében olyan kötöttségek, megrögzöttségek, a gonosz léleknek valami olyan befolyása bizonyos területen, amivel szemben tehetetlenek vagyunk. Pál apostol ezt írja a rómaiaknak: „Így ezt a törvényt látom: bár a jót szeretném tenni, a rosszra vagyok készen.” (Róm 7, 21) Így kiált fel: „Én nyomorult! Ki vált meg e halálra szánt testtől?” (Róm 7, 24) Ha a nagy apostol így érzett, akkor mi is nyugodtan elismerhetjük olykor saját tehetetlenségünket…
Igen, tisztátalan lelkek rabságába kerülhetnek az emberek. Megnevezhetjük ezt bűnös hatásuk alapján is: a bujaság, az irigység, a kapzsiság, a gőg, a hatalomvágy szellemeinek rabságába. Betegségek mögött is állhatnak démonok, Jézus egy helyütt a „süket és néma szellemnek” parancsol, hogy távozzon. Lelki betegségek mögött is ott lapulhatnak démonok, például a depresszió lelke.
Amikor Jézus hatalmat ad a tisztátalan lelkek fölött, akkor Isten hatalmából részesíti a felkent személyt. Ezt a felkenést – mint a küldetéshez és szolgálathoz szükséges erőt és hatalmat – kapta meg a tizenkét apostol, s nyomukban az egész Egyház. Kell és szükséges, hogy az egyház tagjai most is éljenek ezzel a hatalommal! A hatalommal, ami benne rejlik az igehirdetésben, a bűnbocsánat szentségében – és általában a szentségekben -, de amelyiket mégis, külön szolgálatként is gyakorolni kell az arra elhívott és felkent embereknek. És mindenkinek, aki hiszi, hogy Jézus ereje munkálkodik bennünk, hívőkben, Isten dicsőségére és az emberek javára…
Sípos (S) Gyula
- Részletek
- Kategória: Márkot olvasva
Akinek sok pénze van, az nagyobb hatalmat, befolyást, mozgásteret, tehát szabadabb életet tudhat magáénak, mint akinek kevesebb van. A világ szerint a legnagyobb hatalommal bíróknak van a legtöbb szabadságuk, ezt a legnagyobb hatalmat pedig pénzzel, befolyással, erőszak-szervezetekkel lehet megszerezni és megtartani.
Ez a szemléletmód benne van a zsigereinkben – ez a megromlott (elbukott) emberi természetünkből fakad. Már a bölcsességi irodalom is leírta azonban – és ez minden komolyan vehető vallásos vagy filozófiai törekvésben benne van -, hogy létezik egyfajta belső szabadság, a lélek szabadsága, ami több, mint a hatalom által elérhető szabadság.
Jézus a maga gyakorlatában ezt a belső szabadságot összekötötte a Mennyei Atya gondviselő szeretetével, kétféle módon is. Először is Isten gondviselő szeretete általi belső békére és nyugalomra tanította tanítványait: „Ne aggodalmaskodjatok hát, és ne kérdezgessétek: Mit eszünk, mit iszunk? Ezeket a pogányok keresik. Mennyei Atyátok tudja, hogy ezekre szükségetek van. Ezért ti elsősorban az Isten országát és annak igazságát keressétek, s ezeket mind megkapjátok hozzá!” (Mt 6, 31-33) Másodszor megértette velük, hogy a szabadság nem öncél, hanem a szolgálathoz kapott ajándék: „Tudjátok, hogy akiket a világ urainak tartanak, zsarnokoskodnak a népeken, a hatalmasok meg a hatalmukat éreztetik velük. A ti körötökben ne így legyen. Aki közületek nagyobb akar lenni, legyen a szolgátok, s aki első akar lenni, legyen a cselédetek.” (Mt 20, 25-27)
Ez a fajta szabadság tehát nem a pénz és a szolgák nagy számában mutatkozik meg – ám mégis látható. A Krisztus által ajándékozott szabadság benső, lelki jelei a Szentlélek gyümölcsei: „szeretet, öröm, békesség, türelem, kedvesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás.” (Gal 5, 22-23) Külső jelei pedig bizonyos eszköztelenség és kiszolgáltatottság - ezek egyben feltételek is. Ezért Jézus, amikor elküldte tanítványait, „meghagyta nekik, hogy az útra ne vigyenek semmit, csak vándorbotot; sem kenyeret, sem tarisznyát, sem pénzt az övükben. Sarut kössenek, de két ruhadarabot ne vegyenek magukra.” (Mk 6, 8-9) Máté és Lukács evangéliumában a tanács még radikálisabb, ott botot és sarut sem vihetnek a tanítványok! Nem vihetnek tarisznyát, amibe elrakhatnák a másnapra adott ételt, nem vihetnek pénzt, amivel előre biztosíthatnák magukat, nem készülhetnek előre nem látható eseményekre ruhával, nem védekezhetnek bottal és nem tehetik kényelmesebbé saruval az utat. Nem azért, mintha mindezt nélkülözniük kellene! A cél nem a minél nagyobb nehézség megtapasztalása és elszenvedése – hanem az Atya gondviselő szeretetének megtapasztalása!
Hiszen ha előre van pénzük, elrendezett szállásuk, védelmük, akkor mi szükségük van Istenre? És hogyan tapasztalhatnák meg az Atya szeretetét, ha nincs szükség és lehetőség arra, hogy az megnyilvánuljon? Az Istenre hagyatkozó radikális emberi eszköztelenség viszont előhívja az Ő radikális szeretet-válaszát.
Jézus felszabadítja a tanítványokat az aggodalmaskodás alól és szinte „belöki” őket Isten szabadságába. Leválasztja őket mindenről, amihez csak hozzátapadhatna a szívük. A birtoklási vágyról, hiszen nem szerezhetnek semmit. Az emberi védelemről – hiszen nincs mivel védekezniük. Az emberi gondolkodás csavarjairól és ügyeskedéseiről – mert annak nincs mibe kapaszkodnia. Mi marad?
Az egyenes és tiszta – ám felettébb keskeny út. Isten azonban igazolja bölcsességét: a tanítványok valóban tökéletes védelemben, Jézus Krisztus védelme alatt végezhetik küldetésüket, és sikerrel elvégzik a rájuk bízott feladatokat…
Sípos (S) Gyula
- Részletek
- Kategória: Márkot olvasva
Sok minden kizökkenthet minket Krisztus követéséből. Olvassuk a Szentírást és megérint minket – aztán jön a munka, egy új találkozás, egy újabb gond vagy öröm, és már el is felejtettük Isten megvilágosítását. Ahogy Jézus mondja a magvetőről szóló pédabeszédben: Ő hinti az igét a szívünkbe, de van, amit a gonosz lélek rögtön kilop, és van ami a gondok és a világ csalóka gazdagsága miatt nem tud gyökeret verni bennünk.
Jézus kiküldi tanítványai, de meg akarja óvni őket evilág nyugtalanságától. Az értelmetlen vitáktól és a szívben zajló belső viharoktól egyaránt. Ezért tanácsolja nekik: „Ha valahol betértek egy házba, maradjatok ott addig, amíg utatokat nem folytathatjátok. Ha valamely helységben nem fogadnak be, és nem hallgatnak meg titeket, menjetek el onnét, s még a port is rázzátok le lábatokról, tanúbizonyságul ellenük.” (Mk 6, 10-11)
Nincs értelme olyan embereket győzködni, akik meg sem akarják hallani az Örömhírt. Akik önigazultságból, vagy a többi embertől való félelem miatt eleve elutasítják a Megváltó tanítását. Hiszen a tanítványok nem önmagukat hirdetik, hanem Jézus Krisztust! Akik őket elutasítják, nem őket, hanem Jézust utasítják el.
Máté evangéliuma bővebben írja a tanácsot, felfedve annak szellemi dimenzióit is. „Amikor házába léptek, köszöntsétek! Ha méltó rá az a ház, rászáll békétek, ha nem, békétek visszaszáll rátok.” (Mt 10, 12-13) A tanítványok ugyanis így köszöntek: Békesség a háznak! Isten áldását hozzák a ház minden lakójának. Nem csupán testi, de lelki valóságot is. Ha jóindulató, szép életű ember, a „békesség embere” lakik a házban, akkor Isten békéje leszáll rá és megáldja őt. Ha azonban a „viszály fiai” élnek ott, Isten békéje, áldása nem tud megnyugodni rajtuk. A tanítványok békéje azonban nem vész el, visszaszáll rájuk. Ehhez azonban az is kell, hogy ők maguk se vállaljanak részt a viszályból. Nem kell győzködni a meggyőzhetetlent. Isten talán majd talál másik, alkalmas időt elérésükre, rá kell bízni az időt, teret és embert egyaránt. (A kép azért nem túl biztató. Jézus szavai szerint „Szodoma és Gomorra földjének tűrhetőbb lesz a sorsa az ítélet napján, mint annak a városnak!” (Mt 10,15)
Jézus nem kirándulni, várost nézni és nem ismerkedni, és még csak nem is közösséget létrehozni küldi tanítványait, hanem az evangéliumot hirdetni. Ezért is kell a békesség helyén maradni, amíg tovább nem mennek, egy másik városba. Azon a helyen pedig már nem is ők keresgélik az embereket, hanem a nyitott szívű emberek keresik fel őket!
Hogy pedig az emberek mentek és a kiküldés sikerrel zárult, arról tanúskodnak Márk beszámolójának ezt követő sorai…
Sípos (S) Gyula