- Részletek
- Kategória: Márkot olvasva
„Amikor messziről meglátta Jézust, odafutott hozzá, a földre vetette magát előtte, és hangosan kiabált: „Mi közöm hozzád, Jézus, a magasságbeli Istennek Fia? Az Istenre kérlek, ne gyötörj!” Mert ráparancsolt: „Menj ki, tisztátalan lélek, ebből az emberből!” (Mk 5, 6-8)
A gonosz lélek viselkedése olyan mint a kutyáé, aki nagy hanggal ugatva rohan a kerítés felé, mutatva rettenetes erejét – amíg észre nem veszi, hogy nyitva a kertkapu. Akkor hirtelen rádöbben, hogy ő is veszélybe kerülhet. Visszafut a kerítés mögé, a biztonságba, és onnan ugat tovább. De még véletlenül se jön ki a kapun kívülre, ahol bajba kerülhetne!
A gadarai megszállottban lévő démonok ugyanilyen harciassággal rontottak előre, amikor messziről meglátták, hogy emberek jönnek az ő területükre. Csakhogy „nyitva a kertkapu”, azaz olyan hatalommal kerültek szembe, ami messze felülmúlta az ő erejüket és hatalmukat. Ha ugyanis idősorrendbe állítjuk a történteket, azt látjuk, hogy a párbeszédben először Jézus parancsol rájuk: „Menj ki, tisztátalan lélek, ebből az emberből!” (Mk 5, 8)
Az addig hatalmát fitogtató gonosz ekkor döbben rá arra, hogy itt „erősebb van nála”, és ha a parancsoló (Jézus) valóban „komolyan gondolja” parancsát, akkor neki távoznia kell.
Ezért a démon taktikát vált - ahogy a sátán mindig is teszi, ha erődemonstrációja kudarcot vall. Megpróbálja hízelkedéssel, féligazságokkal eltántorítani Jézust az akaratától. Nem habozik akár Istent is tanúul hívni – azt az Istent, akit megtagadott, akitől teremtményeit elfordította, s akit teljes erejéből gyűlöl – csak hogy meggyőző legyen. Ezzel nem is annyira Jézust, mint inkább a vele lévő embereket próbálja manipulálni – hogy azok leállítsák a Messiást. (Hiszen Istenre esküszik és rá hivatkozik!)
Kijelenti Jézusról, hogy Isten Fia – amit Jézus még nem akar nyilvánosságra hozni. Ezzel kényelmetlen helyzetbe akarja hozni, másrészt elfordítani az emberek figyelmét magáról Jézus felé. Hízeleg is, és minden titkok tudójának állítja be magát, aki még sok mindent elárulhat, ha nem hagyják békén.
Aztán lelkiismeretfurdalást is akar okozni. Ő, aki eddig gyötörte a megszállottat, most Jézusnak mondja: „Az Istenre kérlek, ne gyötörj!” (Mk 5, 7) Pedig az ő gyötrődése csupán az embert prédának tekintő gonosz indulat gyötrődése, akit megfosztanak attól, amit birtokolt. És persze félelem: félelem az élet hordozójának elvesztétől, félelem a belső kíntól, amely minden gonoszt gyötör, s amit mások kínzásával enyhít.
Máté evangéliumában olvashatjuk azt a mondatot, amiből látszik stratégiájának újabb eleme is: „Azért jöttél ide, hogy idő előtt gyötörj minket?” (Mt 8, 29) A démoni légió tudja – bár be nem ismerné soha -, hogy egyszer elérkezik az ő legyőzetésének ideje. De azt soha nem ismerné be, hogy az az idő „most” van. Majd egyszer, majd máskor. A nagy hitető időt akar nyerni, haladékot. (Így van ez mind a mai napig. Az imaszolgálatban ugyanez a taktika figyelhető meg…)
Istennél azonban örök „most” van, ami Jézus Krisztus megjelenésekor realizálódik. Jézust nem lehet átverni, nem lehet becsapni, nem lehet megfenyegetni. Nem lehet megzsarolni, nem lehet lelkiismeret-furdalást kelteni. Ő tiszta és átlát mindent. Pontosan tudja, hogy ez a gonosz csak egy „kutya” a kerítés mögött, aki birtokát védelmezve ugat – de nincs valódi ereje. Ráadásul Jézust nem a kutya érdekli, hanem az, akitől távol akarja tartani – az ember!
Az az ember, aki futott felé. Aki futott, miközben a gonosz kiabált belőle, és abban reménykedett, hogy elérkezett a megszabadulása órája. Nem tudjuk, hogy ez az ember tudott-e magáról. De Jézus Krisztus tudott róla. És olyan értékesnek tartotta őt, hogy semmi sem tántoríthatta el megszabadításától.
A gonosz kiabált, fenyegetőzött, hízelkedett – az ember néma volt. Ha Isten nem a szeretet Istene lenne, akkor a hízelkedés, a kiabálás és fenyegetőzés talán be is jött volna. De Jézus Krisztus Atyja a Szeretet Isten! Aki szereti a saját képére és hasonlatoságára formált teremtményét, az embert, és ez a meggyötört, megszállott, néma ember fontosabb neki, mint ezer hízelkedő szó.
A világ ma is kiabál, hízelkedik és fenyeget, és minden erővel megpróbál az uralma alatt tartani. Olykor nem is tudunk mit mondani – de nem is kell. Elég, ha némán futunk a mi megmentőnk és megszabadítónk, Jézus Krisztus felé…
Sípos (S) Gyula
- Részletek
- Kategória: Márkot olvasva
Már láttuk, hogy Isten fontosságot tulajdonít a – Tőle származó - névnek, amely a személyiség lényegét tükrözi. Az Ószövetségben is több példát találunk az ilyen névadásra. Így lesz például Ábrámból Ábrahám és Száraiból Sára – és még sorolhatnánk a példákat. Az Újszövetségben pedig János és Jézus névadása egyaránt mennyei sugallat hatására, angyalok közvetítésével történt.
Ugyanígy, a démonoknak is vannak neveik. Ezek nem a „titkos nevek” – ami után kár kutatni, mert csak értelmetlen fantáziálásba és gonosz kötelékekbe kerülhet a titkos hatalom után sóvárgó ember – hanem a démon egy-egy jellemző tulajdonságát, „hatásmechanizmusát” megragadó név. Jézus többször is így szólítja meg a gonosz lelket. „Néma és süket lélek” – mondja az egyiknek – de az ifjú apja is „néma léleknek” hívja a gyermekét fogva tartó erőt.
Jézusnál a megnevezés gesztusa egyben a gonosz lélek fölötti hatalom gyakorlásának gesztusa is. Megnevezi és ezzel megszólítja, szavával megragadja a démont, hogy hatalmával kiparancsolja a gyötrődőből. Ez történik a gadarai megszállottnál is, azzal a különbséggel, hogy itt előtte Jézus „meg is kérdezte: „Mi a neved?” „Légiónak hívnak - válaszolta -, mert sokan vagyunk.” (Mk 5, 9)
Jézus nyilvánvalóan tudta, hogy itt nem egyetlen gonosz lélekkel, hanem többel van dolga. Megtehette volna, hogy – miként ez a szabadító szolgálatnál időnként történni szokott – egyenként parancsolja ki őket, így felfejtve a démoni hatalmi hálózatot az emberben. De Isten Fiának nem kell egyenként megbírkóznia a gonosz lelkekkel! Az örök Atyának az volt az akarata, hogy ”Jézus nevére hajoljon meg minden térd a mennyben, a földön és az alvilágban” (Fil 2, 10)! Jézus szava, a kimondott Ige, ami fenntartja a világot – mérhetetlenül erősebb és hatalmasabb minden más létezőnél!
A „Légió” talán dicsekedni, talán fenyegetőzni akart – „mert sokan vagyunk”. Talán azt akarta mondani: „nem olyan könnyű elbánni velünk, sok bajod lesz még velünk…” Bár tudta, hogy mennie kell, ha a Fiú kiparancsolja őket, és azt is tudta, hogy igazat kell mondania, még az igazságot is megpróbálta úgy tálalni, hogy azzal magának kedvezzen.
A gonosz lélek végül azt az egyetlen nevet mondta Jézusnak, amivel összefoglalhatta önmagukat: „Légió, mert sokan vagyunk.” Ebben benne voltak az önpusztítás gonosz lelkei éppúgy, mint az őrületé vagy különféle betegségeké. Isten Fiának azonban ennyi is elég volt ahhoz, hogy egyszerre megragadja mindet és kiparancsolja őket a megszállottból.
Nekünk csak nagy óvatossággal szabad követnünk Jézust ezen az úton. Mi ugyanis korántsem vagyunk a „lelkek megkülönböztetése” ajándékának tökéletes birtokában. Töredékes a tudásunk és bölcsességünk, a jót és rosszat, igazat és hamist nem tudjuk mindig pontosan szétválasztani, s így a „hazugság atyja” megtévesztésének áldozatává lehetünk. Voltak már, akik a démonok kérdezgetésén keresztül akartak igazságokat és titkokat megtudni – míg végül a gonosz lélek az orruknál fogva vezette őket hazugságról hazugságra.
Ha imaszolgálatunkban démoni befolyással találkozunk, legtöbbször nem szükséges nevet kérdezgetnünk, vagy párbeszédre hívni az őrdögöt. Elég nekünk Jézus nevében parancsolni az ördögnek. Kérhetjük Istent is, ahogy az első tanítványok tették: „Nyújtsd ki kezedet, hogy gyógyulások menjenek végbe, jelek és csodák történjenek szent szolgád, Jézus nevében.” (ApCsel 4, 30)
Megtehetjük, hogy a hatásmechanizmus alapján megnevezzük a gonosz erőt. Jézus nevében parancsolhatunk a betegség szellemeinek, a depresszió lelkének, az elnyomásnak, stb. Ez olykor hosszas küzdelem, míg máskor elég egy rövid, erőteljes ima is.
Helyes és jó dolog élnünk a Jézus Krisztusban elnyert hatalommal, az emberek javára. Soha ne feledjük azonban, hogy ez nem varázslat, szómágia, hanem élet Jézus Krisztusban. Különben úgy járunk, mint Szkéva hét fia. „A vándorló zsidó ördögűzők közül is megpróbálták néhányan, hogy a gonosz lelkektől megszállottakra ráolvassák Urunk Jézus nevét, ezt mondva: „Kényszerítlek titeket Jézusra, akit Pál hirdet.” Egy zsidó főpapnak, Szkéuasznak hét fia is így tett. De a gonosz lélek visszavágott: „Jézust ismerem, Pálról is tudok, de ti kik vagytok?” Ezzel rájuk vetette magát a megszállott ember, kettőt letepert közülük, s úgy elbánt velük, hogy meztelenül és sebekkel borítva menekültek ki a házból.” (ApCsel 19, 13-16)
Sípos (S) Gyula
- Részletek
- Kategória: Márkot olvasva
„Egyúttal (a Légió) nagyon kérte, ne zavarja el ?ket err?l a vidékr?l. Ott legelészett a hegyoldalon egy nagy sertéskonda. „Küldj a sertésekbe - kérték -, hadd szálljuk meg azokat.” Megengedte nekik. Erre a tisztátalan lelkek kimentek (az emberb?l), és megszállták a sertéseket. Erre a mintegy kétezer sertésb?l álló konda a meredekr?l a tóba rohant, s vízbe fulladt.” (Mk 5,10-13)
Vajon miért engedte meg Jézus a démonoknak, hogy megszállják a sertéskondát? Legels?sorban azért, mert a megszállott ember javát nézte. Tudta, hogy a démonoknak van lehet?ségük az ellenállásra még akkor is, ha végül menniük kell. Többször megtörtént ugyanis, hogy amikor embereket megszabadított, a démonok ellenálltak, s csak hangos kiabálás és verg?dés közepette távoztak. A megszabadított utána olyan volt, mint aki meghalt. Jézus el akarta kerülni e férfi újabb kínzatását, ezért hajlott a megegyezésre.
Másrészt még nem jött el a végs? ítélet ideje, így a tisztátalan lelkeknek hatalmuk és lehet?ségük volt a földön maradni. Ha Jézus teljesen el?zi ?ket a saját területükr?l, akkor bizonyosan megkísérelték volna – más gonosz szellemekkel összefogva – visszahódítani azt, Jézus távozása után. Ez pedig újabb fenyegetést jelentett volna a megszabadult férfira és a többi – potenciálisan megszállható – emberre nézve is.
Miel?tt az állatvéd?k lelketlenséggel vádolhatnák Jézust, aki „ártatlan állatokat hagyott elpusztulni”, azt is meg kell értenünk, hogy a sertés Izraelben tisztátalan állatnak számított. Az, hogy a szent föld területén disznónyáj legelhetett, botrány volt minden hív? zsidó számára, s egyben jelképe Izrael állapotának. Jézus tette tehát szimbolikus is: engedi, hogy a tisztátalan lelkek megszállják a tisztátalan állatokat. (Természetesen itt vallási, és nem étkezési szempontból vett tisztátalanságról van szó. Jézus tanítása - „Nem értitek, hogy ami a szájba kerül, a gyomorba jut, onnan meg a félrees? helyre? Az ellenben, ami elhagyja a szájat, a szívb?l származik, s ez az, ami beszennyezi az embert.” (Mt 15.17-18) - és az Apostolok cselekedetei tanúsága szerint Isten Jézus Krisztusban feloldotta az étkezési tilalmakat.)
Fontosabb ennél annak a megértése, hogy a természetes világ egésze alá van vetve a szellemi világnak. Bár megvan a maga autonómiája és törvényei, folyamatai módosíthatók és befolyásolhatók. Isten áldása alá kerülve beérik a jó vetés, megsz?nnek a természeti katasztrófák és az állatok is megszelídülnek, illetve szelídíthet?vé válnak. Ezért az Egyház minden korban imádkozott a természeti folyamatok helyreállítódásáért. Megszentelte és megáldotta a vetést, imádkozott a jó id?járásért, stb. Ezt sokan ma lenézik és „népi vallásosság” címén szeretnék félretolni. Nagy hiba ez, mert így Isten áldását tolják félre!
És ugyanígy, a gonosz lelkek átkozott hatása is megfigyelhet? a katasztrófák szaporodásában. S?t, az egyes vadon él? állatfajok megfigyelésével foglalkozók rendszeresen beszámolnak az állatok agresszivitásának fokozódásáról. Értetlenül figyelik és írják le, hogy a csimpánzok vagy elefántok olyan agresszív, saját fajtársukat is megöl? viselkedésformákat mutatnak, amit eddig nem figyeltek meg, s amelynek okát sem tudják. Bár keresgélik a természettudományos magyarázatokat, azok csak részigazságokat hozhatnak felszínre. A dolgok mélyén ugyanis még egy tényez? húzódik – a gonosz lélek, amelyik befolyása és saját megromlott természete alá igázza ezeket a teremtményeket is. Ennek következményei pedig ugyanazok, mint a sertéskondáé: elvadult, kontrollját veszített és önpusztító életforma.
Ami a sertésekkel történt, más értelemben is szimbolikus. Ha mi emberek is tisztátalanokká válunk, akkor Isten végül kénytelen utat engedni a gonosz lélek befolyásának – hiszen a mi saját vágyunk és akaratunk csalja ?ket – s végül ugyanúgy a halál lesz részünk, mint nekik. Még ami éltethetne minket – minként a víz és f?leg az Él? Víz, a Szentlélek -, még az is ítéletünkké és halálunkká válik.
Sípos (S) Gyula
- Részletek
- Kategória: Márkot olvasva
Néha azt gondoljuk, milyen jó lett volna Jézus korában élni, és látni Őt és hozzá tartozni. A bátrabbak – vagy csak kevesebb önismerettel rendelkezők? – még azt is merik mondani, hogy ők biztos nem utasították volna el a Messiást, hanem a tanítványai közé tartoztak volna. Hát hogyan is lehetne elutasítani ezt a csodálatos embert, Isten Fiát, a Felkentet?
Nagyon könnyen. Mert hiába az óriási kegyelem, a hatalmas csodák – ha az emberi természet megmarad a maga megrögzöttségeiben. Félelmeiben és indulataiban, vágyaiban és terveiben – és nem hajlandó azokat alávetni Isten akaratának.
Így jártak Jézus Krisztus hatalmas csodájának szemtanúi is. „A kanászok elfutottak, s elvitték a hírt a városba és a tanyákra. Az emberek jöttek, hogy megnézzék, mi történt. Jézushoz érve látták, hogy akit azelőtt egy légió tartott megszállva, most ott ül felöltözve, eszének birtokában. Erre megijedtek. A szemtanúk elbeszélték nekik, mi történt a megszállottal és a sertésekkel. Arra kérték, hagyja el határukat.” (Mk 5, 14-17)
A kanászok talán azért futottak először szét, hogy elvigyék a hírét a megszállott megszabadulásának. De már futás közben eszükbe juthatott, hogy önmaguk igazolásáért is futnak – nem ők veszítették el a kondát. Összecsődítettek mindenkit – főleg a sertések gazdáit -, hogy lássák, és tanúi legyenek a szabadulásnak – és az ő ártatlanságuknak.
Vajon milyen értéke van a megosztott szívvel történő tanúságtételnek? Vajon mit ér az olyan kiállás Isten mellett, amit önmagunk védelméért teszünk?
„Az emberek megijedtek.” A bibliai könyvekben visszatérő motívum az isteni megnyilatkozások láttán bekövetkező megrettenés és félelem. „Meg kell halnom, mert szemeim látták az Urat” – sóhajt fel a próféta. Az Úr csodáit visszatérően követi ez a mondat: „nagy félelem fogta el őket”. (Később ezt olvassuk az Apostolok cselekedeteiben az apostolok csodái után is.) Péter apostol a csodás halfogás után így kiált fel: „Uram, menj el tőlem, mert bűnös ember vagyok!” (Lk 5, 8) Lukács evangelista meg is magyarázza, miért mondja ezt Péter: „Mert a szerencsés halfogás láttán társaival együtt félelem töltötte el.” Ez a félelem azonban a bűnösség felismeréséből és Isten szentségéből fakadó istenfélelem. Ez a félelem és megrendülés kinyitja a szívet az Úr felé és közelebb visz Hozzá.
Különbözik ettől a bűneiben megrögzült ember félelme. Ő ugyanis attól fél, hogy elveszítheti megszokott életmódját. Hogy valami új, számára kényelmetlen életformát kell követnie. Hogy elvesznek tőle valamit, ami az ő tulajdona. Hogy nem követheti el többé kedvenc bűneit, fegyelmeznie kell magát. Ezért megijed – önmagát félti.
Péter Jézust féltette önmagától – Isten szentségét sértheti meg az ő bűnös élete – míg ezek a szemtanúk a saját életüket féltették Jézustól. Micsoda óriási különbség! Rögtön hárítanak is, már nem önmagukról beszélnek, hanem arra kérik Jézust, hogy hagyja el a határukat. Azt a területet, ahol ők nyugodtan és a saját kedvük szerint élhetnek. Isten Fia itt csak zavaró tényező lehet, semmi más. Végülis a megszállottat már megszokták. Elkerülték azokat a helyeket, ahol az kóborolt, és ennyivel meg is volt oldva a dolog. A megszállott és gyötrődő ember java egyáltalán nem érdekelte őket. A sajátjuké annál inkább! A vagyonuk megcsappanását nem tudták elfogadni – még egy ilyen nyilvánvalóan jó dolog érdekében sem. Isten kedvéért sem!
Hogy kiengedjenek bármit is a kezükből – az lehetetlen. Így hát teli kézzel és üres szívvel távoznak a csoda helyszínéről. Jézus nem adhatta át nekik azokat a kegyelmeket, amiket számukra tartogatott, és amit a megszállott megszabadításával előkészített. Ezek az emberek nem jutottak el a megértésre, mert jobban szerették önmagukat és tisztátalan állataikat – démonaikat -, mint Istent. Jézus azonban nem adta fel a reményt…
Sípos (S) Gyula
- Részletek
- Kategória: Márkot olvasva
„Amikor beszállt a bárkába, az imént még megszállott kérte, hogy vele mehessen. Nem engedte meg neki. „Menj haza a tieidhez - mondta neki -, s beszéld el, milyen nagy dolgot tett veled az Úr, hogyan könyörült meg rajtad.” Az el is ment, és Dekapoliszban mindenütt híresztelte, hogy milyen nagy dolgot tett vele Jézus. Mindenki csodálkozott.” (Mk 5, 18-20)
Jézust elutasítják a Tízváros lakói, s?t elküldik maguktól. A Teremt?t elutasítják teremtményei – mondhatjuk, megszokhatta már, ez megy ezredévek óta. Isten azonban soha nem tör?dött bele abba, hogy visszautasítják megment? szeretetét. Bár mi elveszítettük ?t, ? nem akar elveszíteni minket!
Jézus magával vihetné a megszabadítottat. Mi talán el is vinnénk magunkkal, hiszen él? cégtáblánk lehetne. Lám, milyen nagyszer? és felkent emberek vagyunk!
Isten Fia azonban nem magára gondol és mentes minden öndics?ítést?l. Attól sem fél, hogy a megszabadult ember esetleg újra megszállás alá kerülhet. Ahogy János apostol leírja: „Ha tehát a Fiú szabaddá tesz benneteket, akkor valóban szabadok lesztek.” (Jn 8, 36) Jézus bízik az Atyában és bízik a megszabadított emberben is. Ezért feladatot és küldetést ad neki: „menj haza a tieidhez, s beszéld el, milyen nagy dolgot tett veled az Úr, hogyan könyörült meg rajtad.” Így válik a megszabadított ember az els? küldöttek egyikévé.
(No hiszen, milyen Messiás az, akinek bolond a küldötte? Pedig, ha nem válunk bolonddá, nem lehetünk Isten gyermekévé…)
És valóban, lehet-e jobb tanúságtév?t találni, mint a megszabadítottat? Az ? életén valóban meglátszott Isten érintése. A legsötétebb mélységb?l szabadította fel az Úr, és ezt mindenki rögtön láthatta. A szavai pedig nem különböztek tetteit?l. T?z égett a szívében és ezzel a t?zzel tett tanúságot szabadítója mellett. Nem nyugodott, hanem mindenütt híresztelte, hogy milyen nagy dolgot tett vele Jézus. Így a tanúságtételének meg is volt az ereje és hatása: Mindenki csodálkozott. Ez az egy ember valóban sokak szívét megnyitotta Jézus Krisztus felé. Valószín?leg sokan útnak indultak, hogy felkeressék a Mestert, hogy a saját és szeretteik életében gyógyulást és szabadulást nyerjenek.
Vajon a mi életünkön látszik-e Jézus Krisztus felszabadító érintése? Tudunk-e úgy tanúságot tenni Megváltónkról, hogy aki hallja, maga is Hozzá törekedjék? Látszik-e az életünkön, hogy krisztuskövet?k vagyunk? Mert ha nem, akkor lehetünk teológiai doktorok, tudósok és m?vészek – még mindig csak el?tte állunk annak, hogy találkozzunk Istennel, hogy megértsük és megéljük küldetésünket „?általa ?vele és ?benne”. Akkor kevesebbek vagyunk, mint az a megszállott. Isten azonban nem feledkezik meg rólunk. Hozzánk is küld valakit, hogy minket is küldhessen, körbejárni a mi „Tízvárosunkat”. Tanúságot tenni Jézus Krisztusról, mert ?benne van a mi megmenekülésünk, szabadulásunk, gyógyulásunk és üdvösségünk.
Sípos (S) Gyula