Részletek

Kategória: Márkot olvasva

Megjelent: 2010. július 20

Jézus szolgálatában többek között az a csodálatra méltó, hogy ő az egész embert karolta fel. Nem csak tanítani jött, nem is csodatévő rabbi akart lenni – hanem Megváltó! Isten Fia, aki az emberi élet minden anyagi és lelki dimenziójára megoldást kínál.
Milyen messze vagyunk mi ettől! Hányszor tapasztaljuk, ahogy a pásztorok a nyájat csak mint létszámot, mint bevételi forrást, mint szolgálatuk igazolóját látják! Hányan vannak, akik élnek és jól megélnek az Evangéliumból, lenyírják a nyáj gyapját, miközben azok továbbra is éhesen és szomjasan kóborolnak!
Jézus Krisztus nem rajongókat, hanem tanítványokat gyűjtött maga köré – akiknek az Ő megváltói munkájába kellett bekapcsolódniuk. Igaz, ez emberségükben olykor igencsak nehéz, sőt lehetetlen feladat elé állította őket. Így volt ez akkor is, amikor a három napja velük lévő tömegnek kellett volna enni adniuk.
„Már későre járt az idő, tanítványai azért odamentek és szóltak neki (Jézusnak): „A vidék elhagyatott, s már késő van. Bocsásd el őket, hogy elmehessenek a környék tanyáira és falvaiba ennivalót venni.” Ő azonban így válaszolt: „Ti adjatok nekik enni!” Azok ezt felelték: „Talán elmenjünk és vegyünk kétszáz dénárért kenyeret, hogy enni adjunk nekik?” (Mk 6, 35-37)
Jézus nem akarja elbocsátani az embereket, hiszen szereti őket és ragaszkodik hozzájuk. Nem akarja, hogy szétszóródjanak, mint a pásztor nélküli juhok. Sőt, meg akarja nekik mutatni Isten csodálatos gondviselő szeretetét, és mindannyiuk közösségét.
A tanítványok részvéte az emberek iránt keveredik a saját helyzetük iránti aggodalommal. Küldenék az embereket, hogy azok jóllakjanak, de azért is, hogy végre ők is megpihenjenek és ehessenek. Jézus azonban nem akarja elkülöníteni magát sem a tömegtől, sem tanítványaitól.
A párhuzamos evangéliumokból az is kiderül, hogy bár a tanítványok felteszik a kérdést - vegyünk kétszáz dénárért kenyeret?-, ez csak költői kérdés, hiszen nincs annyi pénzük. A párbeszéd e lehetetlen szituációban a tanítványok tehetetlenségét mutatja be. Mesterük azonban azt kívánja, hogy ne legyenek tehetetlenek! Ne legyenek hitetlenek és szívük ne tapadjon a földi megoldásokhoz!
Mi mindent tehettek volna a tanítványok – már azon kívül, hogy visszadobják Jézusnak a kérdést – az emberek érdekében? Például kezdeményezhettek volna közös imádságot, hogy Jézussal együtt forduljanak Istenhez, mindannyiuk Atyjához, valamilyen megoldásért. Megkérdezhették volna Jézust is, hogy mit tegyenek a tömeggel, ahelyett, hogy tanácsokat osztogatnak neki, mit tegyen az emberekkel. (De ha már olyan okosak, hogy rendezgetik Jézust, mit tegyen, hát legyenek olyan okosak is, hogy befedezik a tömeg szükségletét.) Esetleg megkérdezhették volna a tömeget is, hogy azok mit akarnak…
Sok minden kavargott ott az emberi szívekben, Jézus szavai azonban rendet vágtak közöttük: Ti adjatok nekik enni! Ez a rövid mondat felfedte emberi hitetlenségüket és tehetetlenségüket, ugyanakkor ez meghívás is volt számukra a munkára, a Mestertől jövő feladat!
Ez a mondat ma is nagy erővel visszhangzik az Egyházban: ti adjatok nekik enni! Ezt a küldetést sohasem feledheti el az Egyház, mert meghívásának mindenkor szerves része marad. Nekünk, Jézus Krisztus tanítványainak mindig szem előtt kell tartanunk az emberek testi-lelki szükségeit és készen kell állnunk, hogy betöltsük azokat. Csodálatos művek születtek Istennek e meghívásából! Korunk világító csillagai között ott találjuk a segítő szeretet szentjeit és közösségeit – elég, ha csak Kalkuttai Teréz anyára és nővéreire gondolunk.
És még ennél is csodálatosabb, ahogy az örök táplálék a kenyér színe alatt mindig velünk marad: Jézus Krisztus az Eucharisztia örök jelenében, amíg Isten nem lesz a minden mindenben…

Sípos (S) Gyula

Részletek

Kategória: Márkot olvasva

Megjelent: 2010. július 20

„Erre megkérdezte: „Hány kenyeretek van? Menjetek, nézzétek meg!” Megtudták és jelentették: „Öt, és két halunk.” Erre meghagyta nekik, hogy csoportokban telepítsenek le mindenkit a zöld gyepre. Le is telepedtek, százas és ötvenes csoportokban. Akkor fogta az öt kenyeret és a két halat, föltekintett az égre, és hálát adott. Megtörte a kenyeret, s odaadta a tanítványoknak, hogy osszák szét. A két halat is szétosztotta. Mindenki evett és jól is lakott. A maradék kenyérből és halból tizenkét kosarat szedtek tele. A kenyérből csak férfiak ötezren ettek.” (Mk 6, 38-44)
Jézus Krisztus munkájából mindig árad a nyugalom és az elrendezettség. Isten nem az össze-vissza kapkodások Istene! (Ha nekünk valami érthetetlennek tűnik is időnként, az azért van, mert nem látjuk át Isten terveit. Amikor Jézusnak megemlítik barátja, Lázár betegségét, ezt mondja: „Ez a betegség nem okozza halálát, hanem Isten dicsőségére lesz, hogy megdicsőüljön általa az Isten Fia.” (Jn 11, 4) Sem Márta és Mária, sem a tanítványok nem értették Jézus tervét egészen addig, amíg Lázár feltámasztásával meg nem dicsőítette az Atyát. A Messiás kereszthalálát és feltámadását még kevésbé értették, mert Isten terve rejtve maradt előttük, amíg minden be nem teljesedett.)
„De te mindent mérték, szám és súly szerint rendeztél el.” – mondja a Bölcsesség könyve (11, 20) Isten minden tettéről és művéről. Ugyanez a bölcsesség és elrendezettség figyelhető meg Jézus Krisztus működésében is. Ha most megfigyeljük, hogyan cselekszik a hegyen, szinte a problémamegoldás és a „vállalatirányítás” tiszta modelljét kapjuk.
Első lépés a készletek és javak felmérése: „Hány kenyeretek van?” Nagyon fontos felmérnünk, hogy mi áll rendelkezésünkre, amikor meg kell oldanunk egy feladatot.
A második lépés a kusza gondolatok és tervek, félig kész tervek és akciók „kisimítása”, hogy minden átláthatóvá és kezelhetővé váljék. Jézus ezért is telepíti le az embereket ötvenes és százas csoportokban.
A következő, központi lépés Isten kegyelmének segítségül hívása. Ahogy Pál apostol írja, mesterétől tanulva: „Ne aggódjatok semmi miatt, hanem minden imádságotokban és könyörgésetekben terjesszétek kéréseteket az Úr elé, hálaadástokkal együtt.” (Fil 4, 6) Lehet azon elmélkedni, hogy vajon Jézus előre tudta-e, hogy mit fog tenni a hegyen, vagy sem – de nem ez a fontos. Amikor látta az emberek szükségét, mellettük döntött! Tudta és hitte, hogy az Atya mindent megad neki, ami az emberek javát szolgálja, ezért mély bizalommal fordult felé, hálát adva a már meglévő, és a megszaporodó kenyérért egyaránt.
Ezután Jézus cselekszik. Mi sem elégedhetünk meg szép tervekkel, bátorító szavakkal – cselekednünk kell! Amikor Jézus cselekszik, csodák történnek! Amikor mi Krisztus Testében, az Egyházban ugyanígy cselekszünk, Jézus nevében ugyanúgy csodák történnek!
Ha szépen, következetesen végigvisszük a munkánkat, akkor megláthatjuk, hogy Isten azt a keveset, ami nekünk van, túláradó bőséggel áldja meg. Ahogy a kánai mennyegzőn a sokszáz liter vízből a legjobb minőségű bor lesz, úgy az öt kenyérből és a két halból annyi, hogy étkezés után a maradékból még 12 kosárnyit szednek össze!
Ebből az is látszik, hogy Isten kegyelme ugyan túláradó, de ez nem szabad, hogy minket könnyelművé és pazarlóvá tegyen. Mindent, amit Isten ad, azért adja, hogy használjunk vele! A maradék kenyereket sem lehet otthagyni, elveszni, hanem föl kell szedni, hogy tovább táplálja az embereket.
Csodálatos látni Isten kegyelmének nagyságát, szeretetének túláradó mértékét! Ekkor még nem értik a tanítványok sem, hogy mindez csak előképe az Eucharisztia nagy hálaadó áldozatának. Végül azonban eljött a mi megváltásunk ideje, amikor Isten Fia önmagát ajánlja föl a kereszten és önmagát osztja szét eledelül közöttünk, így táplálva minket, hogy életünk legyen és bőségben legyen!

Sípos (S) Gyula

Részletek

Kategória: Márkot olvasva

Megjelent: 2010. július 20

„Ezután mindjárt sürgette a tanítványokat, hogy szálljanak bárkába, s keljenek át a túlsó partra, Betszaidával szembe, addig ő elbocsátja a tömeget. Aztán elküldte őket, és fölment a hegyre imádkozni. Közben besötétedett. A bárka mélyen bent járt a tavon. Ő ott maradt egyedül a parton. Amikor látta, mennyire küszködnek az evezéssel - mert ellenszelük volt -, a negyedik éjszakai őrváltás órájában elindult feléjük a vízen járva. El akarta őket kerülni. Amikor látták, hogy a vízen jár, azt vélték, hogy kísértet, és elkezdtek kiabálni, mert mindnyájan látták és megrémültek. Ő azonban rögtön szólt hozzájuk: „Bátorság! Én vagyok. Ne féljetek!” Aztán beszállt ő is a bárkába, és a szél elállt. Az ámulattól nem tudtak hová lenni, mert még a kenyerek csodáját sem fogták fel, a szívük még érzéketlen volt.” (Mk 6, 45-52)
Jézus gondoskodó szeretettel óvta tanítványait. Ezért sürgette őket, hogy szálljanak a bárkába és induljanak el. Nem a rossz időtől óvta őket – halászemberek voltak, megbirkóztak ők már nagy viharokkal -, hanem a szív viharaitól. Az emberi kombinációktól, amelyek óhatatlanul előtörtek volna a kenyértörés nagy csodája után. Nem akarja, hogy a tanítványok tanúi, részesei legyenek a tömeg hálálkodásának, és tervezgetéseinek, ezért magára vállalta az emberek elbocsátását. Addig akarta elküldeni az embereket, amíg azok még az isteni elrendezettségben és békében vannak együtt, és nem kavarodik fel a szívük a különböző vágyaktól és kívánságoktól. Pontosan tudta, hogy a tanítványok szíve „még érzéketlen” Isten valóságára, igazságára, s nem akarta, hogy olyan emberi igazságok erősödjenek meg bennük, amelyek ugyan  érthetőek, de ellentétesek Isten akaratával. (Mint amikor királyukká akarták tenni.)
Jézus egyedül akart maradni azért is, fölmehessen a hegyre, zavartalanul imádkozni. Fölment hálát adni, de fölment azért is, hogy az Ő szíve is egészen elnyugodhasson Istenben, és felkészülhessen a következő „viharra”. (Több órát töltött imában (!), hiszen csak a negyedik éjszakai őrváltás idején indult utánuk.)
„Közben besötétedett.” Márk nem csak a fizikai sötétséget jelzi ezzel, hanem a tanítványok elsötétülő szívét. Mélyen bent vízen, látszólag minden segítségtől távol, a bárkában nem csak fizikai, de lelki ellenszélben is küszködnek a tanítványok. Márk azt írja, hogy Jézus elindult feléjük a vízen, de el akarta kerülni őket. A Megváltó ugyanis Isten erejével akart köztük lenni, de észrevétlenül akarta őket megóvni. Nem akarta, hogy meglássák, mert tudta, hogy még nem érthetik meg Őt. (Ez majd csak a keresztre feszítés és a feltámadás után lehetséges.)
Az Atya azonban meg akarta dicsőíteni a Fiút! Ezért megengedte, hogy meglássák Jézus Krisztust isteni hatalmában, ahogy uralja az elemeket. Milyen szomorú, de milyen jellemző, hogy a tanítványok nem hisznek, hanem engedik, hogy bevált gondolkodási sablonjaik és a helyzetből adódó nyugtalanságuk és félelmük elvegye a józan eszüket és békéjüket.
„Bátorság! Én vagyok. Ne féljetek!” – Jézus akarata nem az volt, hogy a tanítványokkal együtt menjen át a túlsó partra. De amikor látta, hogy azok megrémülnek és szinte eszüket vesztik a félelemtől, az ő érdekükben rögtön megváltoztatja elhatározását és egészen megmutatja magát nekik. Kimondja isteni nevét – „Én vagyok” – és szavának, jelenlétének engedelmeskedik a mindenség. Az elrejtőzött istenség megmutatkozik – és minden lecsendesedik. A tökéletes Isten és tökéletes ember pedig beszáll a bárkába, hogy együtt legyen övéivel.
A mi életünk bárkájában is jelen van az Úr. Amikor félünk, amikor rémeket látunk, csak kiáltanunk kell, és Ő megmutatja magát nekünk. „Akkor Isten békéje, amely minden értelmet meghalad, megőrzi szíveteket és értelmeteket Krisztus Jézusban.” (Fil 4, 7) De vigyázzunk, nehogy az érzéketlen szívünk miatt mi is úgy járjunk, mint a tanítványok, akik ámultak és bámultak, de lelki hasznunk nem volt a dologból, „mert még a kenyerek csodáját sem fogták fel, a szívük még érzéketlen volt.”
Hányan ülnek ma is az Egyház nagy bárkájában, hányan járnak ma is úgy templomba, hányan vesznek részt az Eucharisztia ünneplésében úgy, hogy fel sem fogják, mi történik, mert érzéketlen a szívük!
Imádkozzunk, és én hiszem, hogy Jézus cselekedni fog, hogy mindannyian megértésre jussunk! Hiszen Jézus Krisztus mindig is cselekedett, ha a tanítványai érdeke úgy kívánta…

Sípos (S) Gyula

Részletek

Kategória: Márkot olvasva

Megjelent: 2010. július 20

„Átkelve a tavon Genezáret földjére érkeztek s kikötöttek. Amikor kiszálltak a bárkából, az emberek rögtön felismerték. Bejárták az egész környéket, s ágyastul odahordták a betegeket, ahol hallomásuk szerint tartózkodott. Amerre csak járt, a falvakon, városokon és tanyákon, kitették a betegeket a terekre, és kérték, hogy legalább ruhája szegélyét érinthessék. Aki csak megérintette, meggyógyult.” (Mk 6, 53-56)
Márk evangéliumának ebben a néhány sorában – a teológusok szerint tudatosan – mintegy összefoglalja, mit jelentett az embereknek a názáreti Jézus. Az evangélista itt nem tesz különbséget az emberek között - a sűrűn lakott Genezáret földjén zsidók és pogányok egyaránt megtalálhatók voltak. (A szövegből az kiderül, hogy Jézus a zsidó férfiak hagyományos, törvény szerinti öltözékét viselte. A „ruhája szegélyét” kifejezés szó szerint a „ruhája bojtját” jelenti, ahogy Mózes előírta: „Szólj Izrael fiaihoz, és mondd meg nekik: Köntösük csücskeire csináljanak bojtokat ők és utódaik, s minden bojtot erősítsenek bíborlila zsinórra. A bojtok ezt jelentsék nektek: ha rájuk tekintetek, emlékezzetek az Úr parancsaira, hogy azok szerint járjatok el, ne szívetek és szemetek vágyait kövessétek, s így hűtlenségbe essetek.” (Szám 15, 38-39)
Kit láttak az emberek? Egy zsidó férfit, akit Isten felkent erővel és hatalommal, hogy gyógyítson és szabadítson. Ez Jézus első önvallomása is magáról a názáreti zsinagógában:  „Az Úr lelke van rajtam, azért kent fel engem, hogy örömhírt vigyek a szegényeknek. Elküldött, hogy hirdessem a foglyoknak a szabadulást, a vakoknak a látást, hogy szabadon bocsássam az elnyomottakat, és hirdessem az Úr kegyelmének esztendejét.” Összetekerte az Írást, átadta a szolgának és leült. A zsinagógában minden szem rászegeződött. S elkezdte beszédét: „Ma beteljesedett az Írás, amit az imént hallottatok.” (Lk 4, 18-21)
A názáreti zsinagógában megbotránkoztak az emberek, mert nem hitték, hogy az ács fia különb lehet náluk. Genezáret földjén azonban az emberek hiszik, hogy Jézus Isten által felkent gyógyító, és talán még abban is reménykednek, hogy ő a Felkent, a Messiás – még ha nem is tudják, mit is jelent ez valójában.
Hisznek, és hitük szerint cselekednek! Hiszik, hogy Jézus gyógyít, és ezért „bejárják a környéket”, keresik őt, odahozzák a betegeiket, hogy gyógyulást nyerjenek. Hogy legalább a ruhája szegélyét megérinthessék! „Aki csak megérintette, meggyógyult.”
Mi sokkal többet tudunk, mint az akkor élt emberek. Tudjuk, hogy a názáreti Jézus Krisztus valóban Isten Fia, Megváltó, aki életét adta értünk. Tudjuk, hogy az Egyház Krisztus teste, és mi egyenként is a tagjai vagyunk és a Szentlélek templomai. Tudjuk, hogy Istennek minden lehetséges.
De vajon hisszük is amit tudunk? Amikor betegek vagyunk – és bizonyos értelemben mindannyian egy beteg világ beteg gyermekei vagyunk – keressük-e Jézust? Hisszük-e, hogy ha csak a ruhája szegélyét megérintjük, meggyógyulunk? Ahogy hitte a vérfolyásos asszony?
Hiszen minden szentmisében valóságosan jelen van az Úr, és az kenyér (ostya) a „ruhája szegélye” – benne valóságosan jelen van testével és vérével. (Ha nem Ő mondta volna, talán el se hinnénk, de Jézus maga mondta az utolsó vacsorán: „kezébe vette a kenyeret, megáldotta, megtörte és ezekkel a szavakkal adta nekik: „Vegyétek, ez az én testem.” (Mk 14, 22) Ezért hitünk valóban a megtestesült Ige szavain és tanításán nyugszik.)
Jézus jelen van, jelenléte most is gyógyító. De hiába van Ő jelen, ha mi nem vagyunk jelen, csak a testünkkel. Szokásainkkal. Tudásunkkal. Ha nem hiszünk, szívünk, lelkünk távol marad – mi hasznunk van akkor mindebből? Csak annyi, mint azoknak, akik Jézus körül tolongtak az úton, amikor a vérfolyásos asszony hittel megérintette Őt. A többiek bár ott voltak, de nem voltak jelen Jézus valóságában. Az asszony azonban a hite által belépett Jézus jelenlétébe, Isten Fia örök jelenébe.
Genezáret földjén az emberek „lélekben és igazságban” felismerték, amit felismerhettek. (A megváltás művét nem, mert az még el volt rejtve mindenki szeme elől.) Felismerték és hitük szerint cselekedtek. Nekünk is ugyanígy fel kell ismernünk Jézus Krisztus jelenlétét az életünkben, hogy hitünk szerint cselekedve hozzá futhassunk, hogy Nála gyógyulást és szabadulást nyerjünk.

Sípos (S) Gyula