Részletek

Kategória: Márkot olvasva

Megjelent: 2010. július 20

Márk evangéliumában megmutatja, hogyan lép be Isten az emberi történelembe. Isten Fia megjelenik, szolgál az emberek felé, tanítványokat gyűjt maga köré, mindenkivel jót tesz, gyógyít és szabadít. Tetteit hol csodálkozás, hol értetlen zavar fogadja. Márk megérti ezt. Jézus Krisztus élete és működése olyan egyedülálló, hogy a bűn miatt megromlott emberi személyiség nem, vagy alig értheti. Igen, a Kinyilatkoztatás majd csak a keresztfán lesz teljessé, ahol egy pogány százados – és nem egy teológiailag kiművelt zsidó ember – vallja meg: „Ez az ember valóban az Isten Fia volt.” (Mk 15, 39)
Isten embereinek megjelenése döntés elé állítja az embereket. Márk most e döntési folyamat felé fordítja tekintetét, hogy megmutassa, hogyan válik valaki teljesen a maga gonosz indulatainak rabjává, hogyan csúszik egyre mélyebbre, míg végül kivész belőle a világosság. Példaként Heródes negyedes fejedelmet hozza fel, aki elvileg népének vezetője kellene, hogy legyen. Megmutatja, hogyan ad a „királynak” Isten új és új lehetőséget, hogy visszatérjen a helyes útra, és hogyan dönt újra és újra rosszul Heródes, aki Isten tanácsa helyett gyenge akarattal inkább a saját megromlott vágyait választja.
A történetet a „végén” kezdi el mesélni, onnan, ahol Jézus híre eljut a fejedelemig. „Heródes király is hallott róla, hiszen messze elterjedt nevének a híre. Azt gondolta, Keresztelő János támadt fel a halálból, azért van benne csodatevő erő. Voltak, akik azt állították, hogy Illés. Ismét mások azt mondták, hogy próféta, olyan, mint egy a próféták közül. Heródes ezek hallatára megállapította magában: „János támadt fel, akit lefejeztettem.” (Mk 6, 14-16)
(A szöveg mintegy mellékesen is sok mindenről árulkodik, például a feltámadásba vetett hitről, de ezt most nem tárgyaljuk.)
Ami rögtön szemet szúr, az a teljes tanácstalanság és értetlenség. Ezek az emberek művelt, képzett emberek voltak. Mégsem voltak képesek az egyszerű tényt elfogadni: Jézus az, akinek mondja magát. Okoskodnak, képzelődnek, mert véleményük kialakítását nem a tényekre, hanem belső félelmeikre és fantáziájuka építik. Ez ad máris lehetőséget a gonosz léleknek, hogy újra beléphessen életükbe. Az ördög ugyanis szellemi valóság és szellemi módon hat. A tények viszont nagyon is megfogható, ha úgy tetszik „anyagi” valóságok. Egy férfi, aki tanít és gyógyít, a leghétköznapibb értelemben vett valós tény. Ráadásul alig hasonlít Jánosra, a pusztai nazírra. (Legalábbis nehezen képzelhetjük, hogy János, akinek hosszú, loboncos haját és szakállát olló nem érte és a pusztában élt aszkéta életet, ugyanúgy nézett volna ki mint Jézus, a gondozott külsejű falusi mesterember…)
Heródesben a „félelem lelke” szólal meg, amikor Jézust Jánosnak hiszi. Meggyőződésében az sem zavarja, hogy Jánost jól ismerte, s hogy a pusztai próféta életében egyetlen csodát sem tett. Inkább hajlandó elhini, hogy János visszajött a halálból, és „azért van benne csodatevő erő”, mint hogy elfogadja a valóságot. Ez ugyanis még János esetleges visszajövetelénél is félelmetesebb! Az új próféta megjelenése azt bizonyítaná ugyanis – amit Heródes is érzett és tudott lelkében -, hogy János küldetése nem ért véget a halálával, még nem „lezárt az ügy”, amit pedig a fejedelem a legjobban szeretett volna..
Hát még, ha az új próféta Illés lenne, aki az ószövetség hite szerint a végső ítélet előtt jön el! Heródes sejthette, hogy ebben az ítéletben nem állhatna meg. (Akkor már inkább János, akivel szemben ambivalens, ellentétes érzések kavarogtak benne, s akinek megértését és szeretetét már megtapasztalhatta – de erről majd később.)
Heródes nem értette meg, hogy János küldetésében az illési küldetés volt jelen, s kettejük történetében az ítélet számára már lezajlott. A fejedelem még él, de már halott, a sötétség foglya örökre. Ezt jelzi, hogy Jézus megjelenésére csak félelemmel és gyűlölettel tud reagálni. A Messiást figyelmeztetik is erre a veszélyre. „Még abban az órában fölkereste néhány farizeus. Figyelmeztették: „Menj el innen, ne maradj itt tovább! Heródes meg akar ölni.” Ezt válaszolta nekik: „Menjetek, mondjátok meg annak a rókának: Lám, ma és holnap ördögöt űzök, és gyógyítok, csak harmadnap fejezem be.” (Lk 13, 31-32) Jézus „rókának” nevezi a fejedelmet – Heródes pedig igazolja ezt a jellemzést, amikor tevékenyen részt vesz Isten Fia elítélésében és kivégzésében. (Nem véletlen, hogy a két, addig haragban lévő jellemtelen ember, Heródes és Pilátus Jézus halála fölött békülnek ki egymással.)
Ez a félelemmel és gyűlölettel teli, pokoli állapot a fejedelem végső állapota – és egyben nagy figyelmeztetés nekünk is. Döntéseinknek nagyon komoly és súlyos következményei lehetnek. Amikor Isten megszólít – mint tette ezt Heródessel Jánoson keresztül – jó választ kell adnunk, mert ha nem így teszünk, a végleges bukást kockáztatjuk.
De hogyan jutott el Heródes eddig a szörnyű pontig?

Sípos (S) Gyula

Részletek

Kategória: Márkot olvasva

Megjelent: 2010. július 20

Aki elbújik önmaga elől, az elbújik Isten elől is!

Isten mindenkinek megadja a kimenekülés lehetőségét. Minden ítéletet megelőz a kegyelem, a bűnbánat lehetősége és a bűnbocsánat elfogadása. A rosszban való megátalkodás felé haladó embert Isten egyre nagyobb kegyelemmel hívogatja, sőt egészen nyíltan beszél vele, hogy megmenthesse. Legjobb példa erre Jézus és Júdás esete: Jézus világosan megmondja tanítványának: „Az Emberfia elmegy ugyan, amint meg van róla írva, de jaj annak az embernek, aki elárulja az Emberfiát. Jobb lett volna neki, ha meg sem születik.” (Mk 14, 21) Júdás azonban nem akarja meghallani a figyelmeztetést. A saját tervei, elképzelései fontosabbak számára, mint Isten tanácsa. Így megállíthatatlanul zuhan a sötétségbe.
Hasonló a helyzet Heródessel is. Ez a zavarodott, gyenge lélek érzi a Világosság hívását, szeretne is arra menni, de leginkább mégis úgy, hogy magával vihesse azért bűnös hajlamait is. Belső vívódását jól érzékelteti Márk.
„Mert Heródes volt az, aki embereivel elfogatta Jánost, és megkötözve börtönbe vetette testvérének, Fülöpnek a felesége, Heródiás miatt, akit feleségül vett. János tudniillik figyelmeztette Heródest: „Nem szabad testvéred feleségével élned.” Emiatt Heródiás megharagudott rá, el szerette volna tétetni láb alól, de nem tudta. Heródes ugyanis félt Jánostól. Tudta, hogy igaz és szent ember, ezért védelmezte. Ha beszélgetett vele, nagyon zavarba jött, de azért szívesen hallgatta.” (Mk 6, 17-20)
Heródes „fél” a prófétától, de mégis „védelmezi”. Ha beszélget vele, akkor „zavarba jön”, de mégis „szívesen hallgatja”. Tudja, hogy bűnt követ el, amiért a testvére feleségével él, és nem is akar szembesülni bűnével. Ezért fogatja el és záratja be Jánost. Ugyanakkor annak megnyerő személyisége – milyen távol is van János valódi személyisége közhelyes filmjeink láncát rázó, torzonborz vademberétől! – őt is szinte odaláncolja rabja mellé. A próféta tiszta személyisége, világos gondolatai és határozottsága komoly vonzerőt jelentenek. Látszólag a próféta a rab és a király a helyzet ura, aki minden megoldási lehetőséget a kezében tart. A valóság ennek pont az ellenkezője: Heródes rabja a vágyainak, körülményeinek, míg János a láncok között is teljesen szabadon él és beszél.
Heródes tusakodik magában. Jól látja ezt Heródiás és tudja, hogy veszélybe került uralma a király fölött. Ez az asszony egy pillanatig sem habozik. Mélyen átérzi, hogy itt vagy-vagy döntésig kell vinni a dolgot. Ha a próféta marad, neki mennie kell. Ezért elhatározza, hogy megöleti Jánost – de befolyása folyamatosan csökken szeretője felett, nem tudja elérni a próféta megöletését.
Ez a küzdelem a mi lelkünkben, a mi életünkben is folyik. A bűn nagyon édes tud lenni – és ha uraljuk a helyzetet, könnyedén azt hihetjük, hogy tulajdonképpen minden rendben van, semmi nem derülhet ki, semmi baj nem történhet. Ez veszélyes illúzió, és amíg ennek vélt biztonságában élünk, egyre mélyebbbre merülünk a sötétségben. Amikor azonban Isten kegyelme utolér minket, hirtelen eltűnik a vélt biztonság. Szembesülünk valódi személyiségünkkel, megromlott vágyainkkal és tetteinkkel. Megértjük, hogy rabságban élünk – és a szabadulás útja nagyon fájdalmas és kényelmetlen is lehet. Bizony, nem véletlenül sírunk, amikor ránk tör a bűnbánat!
Nem szabad azonban elfutni a bánat és a fájdalom elől – mert ez a megmenekülés útja! Aki elbújik önmaga elől, az elbújik Isten elől is! Aki inkább visszatáncol az életrendezés elől a sötétségbe, a vélt biztonságba, aki nem vállalja a „keskeny utat”, az azt kockáztatja, hogy végül elér a „széles út” végéig – a pokol szakadékáig. És ha megteszi az utolsó lépést, ha elutasítja a kegyelem utolsó, legnagyobb erejű hívását is - akkor belezuhan ebbe a szakadékba.
Igen, Heródes számára János volt Isten utolsó, hatalmas erejű hívása: térj meg, fordulj vissza, készíts az Úrnak egyenes, tiszta utat! Heródes azt hitte, halogathatja a döntést. Bízott benne, hogy egyszerre megtarthatja mindkét oldalt. Csalatkoznia kellett – és a döntési kényszer épp akkor tört rá, amikor legkevésbé számított erre…

Sípos (S) Gyula

Részletek

Kategória: Márkot olvasva

Megjelent: 2010. július 20

„Végül mégis eljött a kedvező alkalom. Születése napján Heródes lakomát rendezett főembereinek, tisztjeinek és Galilea előkelőinek. Közben Heródiásnak a leánya bement és táncolt nekik, s Heródes és vendégei előtt nagy tetszést aratott. A király így szólt a leányhoz: „Kérj tőlem, amit akarsz, és megadom neked.” Meg is esküdött neki: „Bármit kérsz, megadom, akár országom felét is.” Az kiment és megkérdezte anyját: „Mit kérjek?” „Keresztelő János fejét” - válaszolta. Visszasietett a királyhoz és előadta kérését: „Azt akarom, hogy most mindjárt add nekem egy tálon Keresztelő János fejét!” A király igen szomorú lett, de az esküre és a vendégekre való tekintettel nem akarta elutasítani. Azon nyomban küldte a hóhért, azzal a paranccsal hogy hozza el János fejét. Az ment, és lefejezte a börtönben, és tálcára téve elhozta a fejét, odaadta a leánynak, a leány pedig átnyújtotta anyjának. Amikor tanítványai meghallották, eljöttek, a holttestet elvitték, és eltemették egy sírboltba.” (Mk 6, 21-29)
A gonosz lélek mindig keresi a kedvező alkalmat, amikor magával ragadhatja áldozatát. A sátán „kezdettől fogva gyilkos” (Jn 8, 44), ha tehetné, megölne minden embert. De mint bukott szellemi létező, nincs ilyen hatalma az anyag fölött. Viszont csábításával, hazugságaival elérheti, hogy az ember a halálba vezető utat válassza, így megöldökölvén saját lelkét, belső szellemét, amellyel vagy az Istenhez, vagy az ördöghöz kapcsolódik.
Történetünkben a kedvező alkalom egy lakoma. De milyen más ez a lakoma, mint az, amelyeken Jézus vett részt! Ez a vacsora emberi értelemben nem az utolsó, de Heródes számára mégis végzetesnek bizonyul. Itt nem Isten csodálatos dolgairól beszélgetnek, nem a szépre és jóra igyekeznek, hanem érzékeiket tompítják, fullasztják a vágyak borgőzös özönébe. A fejedelem pedig a bor mámorában királyt játszik, mint a mesében: „Bármit kérsz, megadom, akár országom felét is.” Itt az alkalom a lányát is saját gonosz vágyai beteljesítésére használó Heródiás előtt – és arról most ne is essék szó, hogy milyen anya az, aki saját lányát viszi vásárra hatalmi ambíciói és féltékenysége miatt, sajnos ismerjük az ilyen apákat és anyákat, találkozhatunk velük korunkban is – hogy elérje célját: Kérd Keresztelő János fejét!
A király igen szomorú lett, de az esküre és a vendégekre való tekintettel nem akarta elutasítani. Vajon szükségszerű volt Heródes döntése? Egyáltalán nem!
Először is, nyugodtan mondhatta volna, hogy ígérete nem vonatkozik törvénytelen dolgokra. Márpedig – mint erre Jézus elítélésekor is hivatkoznak – Izraelben senkit sem lehetett elítélni és kivégezni tárgyalás nélkül. Itt még nem volt ilyen – Heródes már a tárgyalás bejelentésével is időt nyerhetett volna János megmentésére.
Másodszor, nyugodtan mondhatta volna, hogy ígérete nem vonatkozik erkölcstelen dolgokra – bár ez talán komikusan hangzott volna épp ezen a lakomán. (Heródiás nyilván pontosan tudta, mivel lehet felajzani a fejedelmet, hogy az így kivetkőzzön magából.)
Harmadrészt, a vendégekre való hivatkozás akár az ellenkező irányban is elhangozhatott volna: nem mondhatok ki törvénytelen, gyilkos ítéletet mások füle hallatára! Heródes azonban önmaga előtt akart tetszelegni, mint szavának álló ember – ahelyett, hogy vendégei előtt akarta volna bizonyítani, hogy igazságos uralkodó. (Már ha volt a vendégek között olyan, aki ezt díjazta volna. De hát egy talpnyaló kórus mindig tapsol a gazdájának…)
Heródes nem mert önmaga lenni! Nem mert sem a saját szomorúságára hallgatni – pedig ez a lelkiismerete szava volt! -, sem Izrael törvényeire támaszkodni. Mindkettő megmenthette volna – így azonban végleg azzá vált, aminek mi ismerjük: lelkiismeretlen, megátalkodott, önző gyilkossá. Olyan emberré, aki saját barátját is hajlandó feláldozni egy kétes ígéretért, csak hogy „nagy” maradhasson. Milyen igazak Jézus szavai: „Aki folyvást azon fáradozik, hogy életét megmentse, elveszíti, aki ellenben elveszíti, az megmenti.” (Lk 17, 33)
E szégyenletes történet végén látszólag mindenki megkapja, amit akart. Heródes a lakomatársak elismerését, lány és anyja János fejét a tálcán, János tanítványai pedig a testet. Valójában csak homokot markoltak, amire vágytak, már kicsúszott a kezük közül. És csak János tanítványai tudták, hol keressék, amit elvesztettek: a Megváltó Jézusnál.

Sípos (S) Gyula

Részletek

Kategória: Márkot olvasva

Megjelent: 2010. július 20

„Az apostolok visszatértek Jézushoz, és beszámoltak róla, mi mindent tettek és tanítottak. ? pedig így szólt hozzájuk: „Gyertek velem külön valamilyen csendes helyre, és pihenjetek egy kicsit!” Mert annyian felkeresték ?ket, hogy még evésre sem maradt idejük. Bárkába szálltak tehát, és elvonultak egy elhagyatott helyre, hogy magukban legyenek.” (Mk 6, 30-32)
Nagyon tevékeny korban élünk. Önbecsülésünket is tevékenységeinkkel akarjuk alátámasztani, s a világnak is csak akkor kellünk, ha dolgozunk, valami „hasznosat” teszünk. Szó sincs arról, hogy önmagunkban értékesek volnánk. (S?t, ha öregek vagy betegek vagyunk, ha szegények és elesettek vagyunk, akkor inkább eldugnak minket egy elfekv?be, szegényházba, hogy ne is látszódjunk, ne zavarjuk meg a „rendes emberek” érzékeny lelkét.)
Jézus azonban nem istenítette a munkát. Amikor Márta panaszkodott, mert a testvére nem neki segített a nagytakarításban és a házi munkában, hanem a Megváltót hallgatta, ezt mondta neki: „Márta, Márta, sok mindenre gondod van, és sok minden nyugtalanít, pedig csak egy a szükséges. Mária a jobbik részt választotta, nem is veszik el t?le soha.” (Lk 10, 41-42)
Nyilvánvaló, hogy a személyiség önértéke és Istennel való kapcsolata fontosabb, mint bármilyen munka, amit elvégezhet. „Mit ér az embernek, hogy megszerzi az egész világot, ha a lélek kárát vallja?” (Mk 8, 36)
Figyelnünk kell tehát arra, hogy akkor és annyit dolgozzunk, amennyi helyes és szükséges. Ez nem a munka lebelcsülését jelenti, s?t! Hiszen az ember eredeti küldetéséhez a Teremtés könyve szerint hozzátartozik a munka is! A jó munka kiteljesít, építi személyiségünket, környezetünket és Isten országát is. De még a legfontosabb, az Isten országában, Isten országáért végzett munka sem önérték, amit szünet nélkül végezni kell. Ideje van a munkának és ideje van a pihenésnek is. Az id?ben befejezett munka örömmel tölt el, megelégedetté teszi a testet és lelket.
Márk az evangéliumában fontosnak tartja leírni a pihenés idejét – ami azonban nem úgy történik, hogy „kapát-kaszát eldobva” eld?lünk valahol. Az apostolok munkájuk után el?ször is visszatérnek Jézushoz – akit?l a megbízást és felhatalmazást kapták a munkára -, és beszámolnak mindarról, amit tettek. Ahogy ma mondanánk: együtt örülnek a jól végzett munkának, és közösen kiértékelik a tevékenységüket. Mit tettek, hogyan tették, mi volt erre a környezet válasza. Mit tettek jól és mit tettek rosszul. Akkor beszélnek err?l, amikor még frissek az élmények, a benyomások, amikor még fogékonyak az új meglátásokra és a jó eredmények beépítésére további  munkájukba.
Jézus ezután külön hívja ?ket egy csendes helyre, hogy magukban legyenek. Ez azt is jelzi, hogy a pihenés ideje nem pusztán evés és alvás, hanem meghitt együttlét a Mesterrel!
Nekünk is meg kell tanulnunk, hogy – akárcsak a munkánkat -, a pihenésünket is az Úr jelenlétében töltsük el. Ez persze nem kell, hogy görcsösséghez vezessen. Talán csak elég tudatosítanunk magunkban, hogy akikkel együtt vagyunk, szintén Isten gyermekei, bennük Jézust szerethetjük. A szép táj, a jó leveg?, egy nyugodt hely, kényelmes ágy, ahová led?lhetek - egyáltalán, a pihenés ideje szintén Isten ajándéka számunkra.
Aki nem tud pihenni, az nem tud dolgozni sem. Nagyon kemény kijelentésnek t?nik, de igaz. A túlhajszolt életvitel végül mindig megbosszulja magát a munkánkon, kapcsolatainkon és az egészségi állapotunkon is. Jézus példája él: tartsuk meg a pihenés idejét!

Sípos (S) Gyula