Részletek

Kategória: Márkot olvasva

Megjelent: 2010. július 20

„Jézus ismét magához szólította a népet. „Hallgassatok rám mindnyájan - mondta -, és értsétek meg: Kívülről semmi sem kerülhet be az emberbe, ami beszennyezhetné. Hanem ami belőle származik, az teszi az embert tisztátalanná. Ha valakinek van füle a hallásra, hallja meg!”
Amikor a tömeg elől bement a házba, tanítványai megkérdezték tőle, mi a példabeszéd értelme. Így felelt nekik: „Hát még ti sem értitek? Nem tudjátok, hogy ami kívülről kerül be az emberbe, nem szennyezheti be, mert nem hatol a szívébe, hanem csak a gyomrába: aztán a félreeső helyre kerül?” Ezzel tisztának minősített minden ételt.
De hangoztatta, hogy ami kimegy az emberből, az teszi tisztátalanná az embert. Mert belülről, az ember szívéből származik minden gonosz gondolat, erkölcstelenség, lopás, gyilkosság, házasságtörés, kapzsiság, rosszindulat, csalás, kicsapongás, irigység, káromlás, kevélység, léhaság. Ez a sok rossz mind belülről származik, és tisztátalanná teszi az embert.” (Mk 7, 14-23)
Kétségkívül tisztaság-mániás korban élünk. Ráadásul a tisztaság olyan érték, amit látszólag könnyű elérni: víz, aztán mindenféle vegyszerek – az új kegyszerek -, és máris fitten, illatosan emelkedhetünk ki a habokból! Szerethetők vagyunk, mert nincs szagunk! Aztán ehhez jön még az „étkezési kultúra” sztárolása, az „öltözködési kultúra” a maga divataival… így válunk tiszta, rendes emberré. Így gondolták ezt Jézus idejében is. Ha megvan a négy bojt a köntösön, ha látszanak az imaszíjak, ha megvolt a kézmosás étkezés előtt, ha nem eszik az illető tisztátalan állatot (ahogy mi sem eszünk kutyahúst sáskakörettel) – akkor csak rendes ember lehet. Ezek szerint a külső határozza meg a belsőt?
Jézus szerint pont fordítva - a belső határozza meg a külsőt. Az étel és ital szükséges, de nem lényeges része az életnek. Az étkezési, öltözködési szokások lehetnek hasznosak, de inkább elrejtik, mint megmutatják az ember „valódi arcát”.
Az ember ugyan testben él, de „lelki valóság” is, és a szívében, lelkében hordozza önmaga lényegét. Ezt a lelki valóságot tükrözi az egész személyiségünk, így testünk is. A test elé azonban könnyű „fátylat húzni” szokásokból, sőt, az a veszély fenyeget bennünket, hogy végül a szokásaink olyan fontossá és értékessé válnak számunkra, hogy ezt tesszük meg mércének az Isten által tanított valódi értékek helyett.
Jézus azonban átlát ezen a „fátylon”. Először is tisztának jelent ki minden ételt, mert azok önmagukban nem hordoznak értéket. Testi táplálékul adattak és nem hatolnak a lélekig. Kapcsolódhatnak hozzá természetesen negatív vagy pozitív értékek, erények – pl. falánkság, mértékletesség –, ezek azonban már a szív indulataiból fakadnak és nem az ételből.
Másodszor, Jézus tanításával visszahelyezi az embert a maga középpontjába – szívébe - és azokról a lelki gyümölcsökről beszél, amelyek megmutatják az ember valódi személyiségét, értékeit és hibáit. Azt is érzékelteti, hogy szívünk nem egy önmagában és önmagának élő, zárt valóság, hanem mindenképpen kapcsolódik valakihez embertársain túl is – vagy Istenhez, vagy a gonosz lélekhez. Ha Istenhez kapcsolódik szívünk, a Szentlélek gyümölcseit teremjük: „szeretet, öröm, békesség, türelem, kedvesség, jóság, hűség, szelídség, önmegtartóztatás. Ezek ellen nincs törvény.” (Gal 5, 22-23) Ha Isten helyett önmagunk felé fordulunk, önigazult életet élünk, saját szokásainkat tesszük meg mércévé, kiszorítva Isten lelki igazságait - akkor végső soron a gonosz lelket választjuk, amelynek gyümölcsei szintén nyilvánvalóak: „gonosz gondolat, erkölcstelenség, lopás, gyilkosság, házasságtörés, kapzsiság, rosszindulat, csalás, kicsapongás, irigység, káromlás, kevélység, léhaság.”
Életünkkkel, cselekedeteinkkel döntünk egyik vagy másik út mellett és az végül meghatároz minket: „Ez a sok rossz mind belülről származik, és tisztátalanná teszi az embert.” Ezért életünknek nem szabad a hiábavalóságok felé kell irányulni – mit együnk, mit igyunk, hogyan öltözködjünk. Isten a mózesi törvényekben nem azért adta az étkezési szabályokat, hgy azokkal megkösse az embert, hanem hogy fegyelmezettségre szoktassa és megnyissa a Szentháromság belső világa felé. A tanítványok is nehezen értik ezt, mert ők is kívülről akarják levezetni egy ember értékét. A gazdagok, a szépek, az egészségesek, az okosok az Isten által megáldottak, őket kell követni. Jézus azonban radikálisan ellene mond ennek az elképzelésnek. Boldogok a lelki szegények…

Sípos (S) Gyula

Részletek

Kategória: Márkot olvasva

Megjelent: 2010. július 20

„Ezután elindult és Tírusz és Szidon környékére ment. Itt betért egy házba, és nem akarta, hogy tudjanak róla. De nem maradhatott rejtekben. Egy asszony, akinek a lányát tisztátalan lélek szállta meg, hallott felőle, odasietett hozzá és a lába elé borult. Az asszony görög volt, szírföníciai származású. Kérte, hogy űzze ki a lányából a gonosz lelket. Ezt mondta neki: „Hadd jóllakni előbb a gyermekeket. Nem való ugyanis elvenni a gyerekektől a kenyeret, és a kiskutyának dobni.” De az így felelt: „Igen, Uram, de azért a kiskutyák is esznek az asztal alatt abból, amit a gyerekek elmorzsálnak.” Erre így szólt hozzá: „Ezekért a szavakért menj, a gonosz lélek elhagyta lányodat.” Amikor hazaért, lányát az ágyon fekve találta. Már elhagyta a gonosz lélek.” (Mk 7, 24-30)
A jó keresztény testvérek időnként erős késztetést éreznek arra, hogy saját istenképük alapján kimagyarázzák Jézus olyan tetteit, szavait, amelyek nem férnek bele az ő gondolatvilágukba. Egyesek az ítéletről szóló kijelentéseket tartják elfogadhatatlannak, mondván, a „szeretet istene” ilyen nem tesz. Mások a nyolc boldogság igéit csűrik-csavarják, amíg kedvükre valóvá nem teszik azokat. Ezekhez hasonló a pogány asszony története is. Szerintük Jézus biztos nem akarta elutasítani ezt az asszonyt, hanem inkább csak próbára akarta tenni, illetve azt akarta, hogy a tanítványok előtt nyilvánvalóvá legyen az asszony hite.
Ez az elgondolás azonban butaság, ami vagy az ember hamis és bálványimádó késztetéséből fakad, hogy Istent magához hasonlóvá tegye, vagy az a nagyon rossz és káros mentalitás, amelyik Jézus Krisztust szeretné kimagyarázni, mintegy „megvédeni önmagától”, hogy így jobban tetsszék nekünk. Ezzel próbálkozott Péter apostol is - és Jézus azt a választ adta neki, amit nekünk is adna: „Távozz tőlem, sátán! Botránkoztatsz, mert nem arra van gondod, amit az Isten akar, hanem arra, amit az emberek akarnak.” (Mt 16, 23)  Szó szerint: eredj mögém, sátán – azaz ne akard emberi gondolatokkal, tettekkel „leelőzni” az Urat, elé kerülni, utat mutatni neki, hanem fogadd el tanítványi, krisztus-követő voltodat…
Azt gondolom, Jézus valóban komolyan gondolta, amikor először türelemre intette a szírföníciai asszonyt (hagyd előbb jóllakni…). Jézus Krisztus ugyanis hallatlanul komolyan vette az Atyától kapott küldetését. A megváltás műve – az ítélet és kegyelem ideje - pedig Izrael házán kezdődik, ők a „gyermekek”. Máté evangéliumában egyenesen ki is mondja: „Küldetésem csak Izrael házának elveszett juhaihoz szól.” (Mt 15, 24) Amikor a  tanítványokat elküldi maga előtt kettesével, akkor is a lelkükre köti: „A pogányokhoz vivő utakra ne térjetek rá, s a szamariaiak városaiba ne menjetek be! Forduljatok inkább Izrael házának elveszett juhaihoz!” (Mt 10, 5-6) (Izraelnek mint papi nemzetnek kellett volna aztán tovább vinni a küldetést az egész világra a pogány nemzetek, a „kiskutyák” közé…)
Jézus tehát nem játszik vagy kísérletezik sem az asszonnyal, sem a tanítványokkal, hanem hűségben és igazságban jár küldetése szerint! Így válik aztán igazán lenyűgözővé ami ezután történik! Újra bebizonyosodik ugyanis, hogy Jézus nem a lélekölő betű merevségével szemléli és éli meg Isten törvényeit, hanem a szív igazságával. (Sőt, mélységes hitem, hogy a Szentlélek épp az ilyen eseményeken keresztül nyitja meg Jézus emberi személyiségét egyre inkább küldetése távlataira – ami teljessé majd a kereszthalálban és feltámadásban válik. Így éli meg a názáreti Jézus egyre teljesebben a maga Krisztus voltát, istenemberi létét, mint tökéletes Isten és tökéletes ember.)
Csodálatos ez a történet azért is, mert megmutatja, hogy életünk nem megváltoztathatatlan – ahogy a gonosz lélek szeretné elhitetni, hogy elnyomó jelenléte kikerülhetetlenül jelen lehessen életünkben. Isten megmutatja, hogy Vele mindig párbeszédben lehetünk, hogy Ő képes és kész arra, hogy segítsen rajtunk! Éppen ezért kell szívünket a hit világosságába emelni – Isten a mi Atyánk, szeret minket és Jézus Krisztusban szabaddá lehetünk minden elnyomástól, ami elválaszt minket az Élettől!
Jézus mindig válaszol a hit imájára. „Ezekért a szavakért menj, a gonosz lélek elhagyta lányodat.” Amikor hazaért, lányát az ágyon fekve találta. Már elhagyta a gonosz lélek.” Isten belép oda, ahol hitet talál, és a gonosz léleknek mennie kell.
A Szentírás azért adatott nekünk, hogy megértésre jussunk. Semmi sincs véletlenül megírva az Evangéliumban sem, hanem azért, hogy azon elmélkedve felfedezhessük megváltónk csodálatos arcát. Ezért ne akarjuk Őt a magunk képére és hasonlatosságára formálni, hanem inkább fedezzük fel szépségét és jóságát, hűségét és igazságát még a számunkra először érthetetlennek tűnő megnyilatkozásai mögött is! Jézus ilyen, és így mutatja meg egészen önmagát: „Én azért jöttem, hogy életük legyen és bőségben legyen.” (Jn 10, 10) Ámen.

Sípos (S) Gyula

Részletek

Kategória: Márkot olvasva

Megjelent: 2010. július 20

Minél inkább kiszolgáltatott valaki, Isten annál közelebb megy hozzá. És fordítva – minél önelégültebb valaki, annál távolabb kerül Istent?l. Ez az az igazság, ami felkavarja Izraelt Jézus Krisztus nyilvános m?ködése alatt. Az írástudók és farizeusok, a nép vénei, akik azt gondolják, hogy ?k az „igaz Izrael”, szinte semmit nem értenek a Megváltó m?ködéséb?l. Jézus végül csak annyit tud mondani: „jaj nektek farizeusok…”.
Ezzel szemben amikor egy süketet hoznak hozzá, egy egyszer?, lenézett, dadogó kis embert, aki mindig a sor végén kapott csak helyet – ha kapott egyáltalán! – ?, aki az emberekt?l nem kapott semmit, Istent?l megkapott mindent!
A történet Dekapolisz (Tízváros) határán játszódik, a Galileai tónál, ahol nem olyan er?s a törvénykez? vallásosság ereje, mint Jeruzsálem környékén. (Itt szabadabban élnek – igaz, ezért lenézettek is – az emberek.)
„Ezután ismét elhagyta Tírusz vidékét, és Szidonon át a Galileai tóhoz ment, Dekapolisz határába. Itt eléje hoztak egy dadogva beszél? süketet, és kérték, tegye rá a kezét. Külön hívta a tömegb?l, fülébe dugta az ujját, majd megnyálazott ujjával megérintette a nyelvét, föltekintett az égre, fohászkodott és szólt: „Effata, azaz nyílj meg!” Azon nyomban meg is oldódott a nyelve és érthet?en beszélt.” (Mk 7, 31-35)
Megható Jézus gyengédsége és osztatlan figyelme, amellyel a süket felé fordul. Kihívja a tömegb?l, hogy az egészen rá tudjon figyelni – hiszen szájról olvasott a szegény ember. (Jézus erre is gondol!) Külön hívja, hogy ? is egészen a süket emberé lehessen. Fülébe dugja az ujját és megnyálazott ujjával érinti a nyelvét. Vajon miért? Ez szükséges lenne ahhoz, hogy Jézus gyógyíthasson? Nem – több történetben, ennél sokkal súlyosabb esetekben is elég a „kimondott Ige”. (A halott Lázár feltámasztásánál is csak szavával hívja vissza az életbe a sírból barátját!) 
A süket embernek van szüksége a fizikai érintésre, hogy értse és megélje Isten gyógyítását! Jézus Krisztus pedig nem tétovázik, nem undorodik, nem húzódik vissza, hanem megad a süket embernek mindent - egészen Önmagát nyújtja a gyógyulás érdekében!
A dics?séget a Megváltó azonban az Atyának adja. Ezért fohászkodik fel – hasonlóan, mint amikor Lázár feltámasztásánál nézi ?t a tömeg. Minden er? és hatalom felülr?l származik! – ezt teszi nyilvánvalóvá Krisztus. Csak ezután mondja ki a „hatalom szavát” – „nyílj meg”!
A süket ember pedig megnyílik Isten felé. Megnyílik az Élet felé, s így ami benne beteg és halott volt, életre kelt. Hallani kezdett, s mivel hallott, így már folyékonyan tudott beszélni. De biztos vagyok benne, hogy hallóvá lett lelki értelemben is, s kés?bb ott találhatjuk ?t Krisztus követ?i között.
Milyen nagy szükségünk van nekünk is Jézus érintésére! Ha merjük magunkat olyannak látni, amilyenek vagyunk – törékenynek, dadogó élet?nek -, és Isten elé megyünk gyógyulásunkat, szabadulásunkat kérve, ? most is egészen közel jön hozzánk. Fizikailag is megérint – nem szégyellve minket -, s teljes hatalmával mondja lelkünknek és testünknek: Nyílj meg! Isten hatalmas szava pedig megnyit minket az Élet és az örök élet felé.
Igen, mindez lehetséges! „Jézus Krisztus ugyanaz tegnap, ma és mindörökké.” (Zsid 13, 8) Ámen.

Sípos (S) Gyula

Részletek

Kategória: Márkot olvasva

Megjelent: 2010. július 20

Jézus egy helyen azt mondja: „A ti világosságotok is úgy világítson az embereknek, hogy jótetteiteket látva dics?ítsék mennyei Atyátokat!” (Mt 5, 16) Hogy pedig ez nem teljesíthetetlen követelés, arról ? maga adott jó példát. Az Atya megdics?ítésének vágya pedig  hozzájárult ahhoz – a többi ok mellett, amir?l az el?z?ekben már írtunk -, hogy nem engedi meg az embereknek, hogy híreszteljék csodás tetteit. Nem önmagát akarta a középpontba állítani, hanem Istent, a szeret? Atyát – önmagát pedig csak mint Fiút, mint az Atyára mutató jelet. Így van ez most is, a süket meggyógyítása után:
„Megparancsolta nekik, hogy a dologról ne szóljanak senkinek. De minél jobban tiltotta, annál inkább hirdették. Szerfölött csodálkoztak, s hangoztatták: „Csupa jót tett, a süketeknek visszaadta hallásukat, a némáknak beszél?képességüket.” (Mk 7, 36-37)
Valóban, Jézus „mindent jól tett” és „csupa jót tett”. Ez leny?gözi az embereket, de zavarba is hozza jönnek t?le. Ha csak egy kis sötét folt lenne Jézus életében, mindjárt maguk közül valónak érezhetnék - hogy rajonganának érte! Jézus azonban nem akar ilyen elfogadhatatlan áron közéjük tartozni. Nem akar, mert ? legels?sorban a mennyei Atyával való közösséget akarja fenntartani. Hiszen az Atyával való kapcsolatból származik minden jó a földön! „Miért mondasz engem jónak?” - kérdezi Jézus a gazdag ifjút. – „Senki sem jó, csak egy, az Isten.” (Mk 10, 18)
Paradox módon, minél inkább az Atyára akar mutatni, annál inkább róla, a Fiúról beszélnek. Ennek azonban tragikus következményei lesznek. Amikor az emberek Jézusról megvallják, hogy „csupa jót tett”, akkor rejtett módon az Atyával való egyenl?ségét is megvallják. Ez azonban végül elviselhetetlen gondolattá válik az önz? és önelégült, törvénykez? embereknek, akik senkit és semmit nem akarnak maguk fölé engedni. Isten Fia tudja, hogy amikor az emberek dícsérik, valójában egyre nehezebbé teszik neki a küldetése folytatását.
Az ?t dics?ít?k jót akarnak – s lám, mégis rosszat tesznek. Igen, valójában egyedül csak Istennél esik egybe a szándék és a tett, s válik minden teljesen azonossá önmagával! (Ez így lehet, hogy kissé elvontnak t?nik, de ha belegondolunk, hogy a mi szándékaink hányszor siklanak félre a megvalósulás során, s?t, hogy mennyiben merjük egyáltalán magunk el?tt beismerni valódi szándékainkat – akkor érthet?bbé válik az Istenben lév? „egység” és a bennünk lév? „kett?sség” – finoman fogalmazva szétszórtság.)
Jézus Krisztus azért tudott mindenkivel jót tenni, és csak jót tenni – függetlenül attól, hogy éppen hogy ítéltek róla az emberek -, mert egészen egy volt az Atyával. Soha, senki más ezt az egységet nem tudta megvalósítani, mert ez embernek önmagától nem is lehetséges.
„Én vagyok az Út, az Igazság és az Élet - válaszolta Jézus. - Senki sem juthat el az Atyához, csak általam.” (Jn 14, 6)
Ezért a mi utunk is csak ez lehet, ha „mindent jól akarunk tenni” - és minden ember útja ez, aki jó akar lenni – az út Jézus Krisztusban, aki maga az Út. Ez az út az Istennel való egyesülés útja, úgy, ahogy ezt az Egyszülött Fiú, Jézus Krisztus nekünk tanította. Mert „nincs üdvösség senki másban. Mert nem adatott más név az ég alatt az embereknek, amelyben üdvözülhetnénk.” (ApCsel 4,12) Ámen.

Sípos (S) Gyula